Rácz Zsuzsa

Rácz Zsuzsa

1972-ben születtem Miskolcon. 18 éves korom óta élek Budapesten.

Az ELTE angol és kommunikáció szakán, és a KRE szupervízor szakán végeztem.

Közben 1991-től tíz éven át dolgoztam szabadúszó újságíróként, és a Petőfi Rádió (mr2) külsős munkatársa voltam. Később voltam álláskereső, pr-es, reklámszöveg-író, tréner, jelenleg szupervízorként és coachként is dolgozom.

1998-ban jelent meg Kábítószeretet címmel első könyvem, drogfüggő fiatalokkal készült riportkötet.

2002-ben jelent meg Állítsátok meg Terézanyut! címmel első regényem, majd 2009-ben a folytatása is a boltokba került Nesze Neked Terézanyu! címmel.

2010-ben a Magyar P.E.N. Club főtitkárának választott. Ezzel az elsői női főtitkár lettem a magyar P. E. N. történetében.

A 2011-es év igen mozgalmas volt: áprilisban a Richterrel közösen megalapítottuk a Terézanyu Klubot, amely egy nyitott, támogató női közösség – csaknem ezren csatlakoztak már hozzánk. Ősszel pedig életre hívtuk a Richter Aranyanyu Díjat, az egyetlen kifejezetten nőknek szóló elismerést Magyarországon, mellyel a köztünk élő hősnőket helyezzük reflektorfénybe.
Májusban megjelent az Ismeritek Terézanyut? című válogatáskötetem 1990-2010 között kiadott és kiadatlan írásaimból.
Az év második felében a La Femme magazin az 50 legbefolyásosabb magyar nő közé választott.

Szabadidőmet két lányommal és férjemmel töltöm, és olvasok vagy írok. Barátaim húsz éve ugyanazok.

Ha többet szeretnél megtudni rólam, ajánlom figyelmedbe Kempf Zita velem készült interjúját és a Magyar Író Akadémia kurzusán elhangzott beszélgetés részleteit.

 

Három betű a hivatásom

Azért lettem író, mert nincs ennél kevesebb betűvel leírható hivatás. Csupán három betű és máris rövidre zárhatom a foglalkozás körében elkövetett beszélgetéseket.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezik.

– Író vagyok. – felelem pókerarccal.

Slussz-passz, készen is vagyunk, mindenki mehet a dolgára.  Ilyenkor ugyanis a legtöbben nem mernek visszakérdezni, na és, mit írtál? Mert mi van, ha kiderül, hogy olyasvalamit írtam, amit illene ismernie, de nem ismeri? Aki meg felismer, annak úgysem kell magyarázkodnom. De mivel itt most az a feladatom, hogy magyarázattal szolgáljak, íme:

1972-ben születtem Miskolcon, és bár több mint húsz éve élek Budapesten, miskolcinak vallom magam, mert miskolcinak lenni kiváltság. Soha nem terveztem, hogy író leszek, mert K. Magyarországról nézve az íróság csakis regényekben létező foglalkozásnak tűnt, és ugyan nem terveztem, de azért álmodoztam róla. Ugyanúgy, ahogyan arról is, hogy nyomozó, űrhajós vagy légtornász leszek.

1998-ban jelent meg első, Kábítószeretet című riportkötetem. Kevesen ismerik, de a legtöbb könyvtárból meglovasították. A könyvben tizenhárom drogos (heroint, mákteát, amfetamin-származékokat fogyasztó) fiatal, és egyikük édesanyja meséli el saját történetét. A kötet közel három éves munkám eredménye: amikor kiderült, hogy a gyerekkori társaságunk egy része drogfüggő lett, kétségbeesésemben nem volt jobb ötletem, mint megtudni mindent erről a világról, ezekről az emberekről: de elsősorban azt akartam tudni, hogyan segíthetnék nekik?

Nagyon büszke vagyok rá, hogy a könyv ajánlott, vagy kötelező olvasmány tanítóképzőkben és szociális munkás szakokon, és arra még büszkébb vagyok, hogy a benne szereplők többsége, meghazudtolva a statisztikákat, mind felgyógyult.

2002-ben írtam meg az Állítsátok meg Terézanyut! című regényemet, ami gyakorlatilag egy szempillantás alatt akkora siker lett, hogy a fal adta a másikat. Elkelt belőle 150 ezer példány, mozifilmet forgattak belőle, megkapta a Libri Aranykönyv díját, mellyel egyben az évtized legjobb szórakoztató regényének választották, bekerült a Nagy Könyv 50 legjobb regénye közé.

Én rengeteget gondolkoztam rajta, hogy vajon miért? Az olvasók szerint azért, mert:

a) vicces

b) nagyon sok nő magára ismer a főhősnő Kéki Kata, alias Terézanyu “terézanyuzásában”, vagyis megfelelés-kényszerében, és abban, ahogyan – szinte önmaga számára is észrevétlenül – hajlamos saját igényeit és érdekeit másokéi alá rendelni.

Ezzel együtt a Terézanyut szingli regénynek szokták titulálni, mert a főhősnő egy olyan botrányosan új (?) nőtípust testesít meg, aki mindenáron választani szeretne: férfit, hivatást, létformát, és ezen vágya nem igazán felel meg a rendes nővel szemben támasztott szigorú társadalmi elvárásoknak. (Menjen férjhez, szüljön sok gyereket, ne legyenek ambíciói és hallgasson, ne írjon.)

Bátran állíthatom, hogy a legnagyobb leckéket az élettől a könyv sikere kapcsán kaptam, olyan embereket és helyzeteket ismerhettem meg, amelyeket enélkül egészen biztosan nem. Ezek egy része fikciós formában ugyan, de fellelhető hét évvel később, 2009-ben megjelent (nagyjából ennyi időbe tellett, mire összeszedtem magam) árulkodó című, Nesze Neked Terézanyu! regényemben.

2011-ben húsz éves fennállásom örömére jelent meg Ismeritek Terézanyut? című kötetem, mely az elmúlt 20 évem (1991-ben kezdtem el rendszeresen jegyzeteket írni, akkor még a Magyar Rádió külsős újságírójaként) legkedvesebb rövid írásait tartalmazza.

2006-ban úgy döntöttem, rendes nő leszek végre: férjhez mentem egy nagyon jó fej pasihoz, 2007-ben megszületett Szofi, majd 2012-ben Nóri lányunk.

Kettejüket tekintem életem főművének, és persze a családunkat, Férjestül.

Úgyhogy akár már rendes nő is lehetnék, és felhagyhatnék az írással: hiszen férjnél vagyok, szültem, ambícióra se időm, se energiám. De bevallom, továbbra is viszket a tollam hegye: amint leérettségiznek a Csajok és egy kis levegőhöz jutok – a Kisebbiknél már csak 9 hónap és 17 év van hátra addig – újból írni fogok.

És a lányaimnak is sokkal egyszerűbb válaszolni, ha kérdezik, mivel foglalkozom: anya ír.

Csak öt betű.

Ha még többet szeretnél megtudni rólam, ajánlom figyelmedbe a következő anyagokat:

Fotókat pedig ide kattintva találsz rólam.