Tóth Viktória: Az öntudatra ébredt kisrobot önkritikája

[ 0 ] 2019-11-07

Lehet-e egészségtelen egy anya ragaszkodása a gyermekéhez? Tarthat-e tükröt egy ilyen kapcsolatban élő gyermek az édesanyja elé? Olvassátok el Tóth Viki írását, ha nem vagytok biztosak a válaszban! Csodálatosnak hitt gyerekkorom emlékképe 30 éves koromban hirtelen véget ért. Na, nem csak számomra, hanem anyámnak is. Én rájöttem, hogy csak egy kis robotként funkcionáltam végig, nem a saját életemet élve, anyám mintegy tökélyre fejlesztett prototípusaként. Azóta tanulok újra mindent magamról. Ki vagyok én? Mit szeretek én? Hogyan öltözködnék én? Megengedhetem-e magamnak, hogy ha fáradt vagyok, pihenjek? Megtehetem-e azt, ha nincs kedvem valamihez, akkor azt ne csináljam meg? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések 3 évvel ezelőttig soha meg sem fordultak a fejemben. A létezésükről sem tudtam. Nem hittem, hogy ilyen kérdéseket, én egyáltalán feltehetnék magamnak. Boldog tudatlanságban éltem az általam sajátnak hitt kis életem mindennapjait. Korrektebb lennék, ha azt mondanám; inkább csak túléltem, mert életnek az eltelt pár év távlatából semmiképpen sem nevezném ezt. Hiányzott a megélés vagy simán az élés.
3 évvel ezelőtt berobbant az életembe a szerelem, ami valóban mindent megváltoztatott, ám kicsit sem meseszerűen. A gondok hamar jelentkeztek, már anyám részéről, persze. Nem tetszett neki a fiú, de ez csupán a kisebbik gond lett volna, de emellett, elfogadni sem tudta. Azóta is képtelen erre. Igazi hadjáratát, – melyről addig azt hittem csak a filmekben léteznek -, viszonylag hamar megkezdte. Akkor, mikor elvesztettük nagypapámat, és hagynia kellett volna elgyászolni a veszteséget, ott megragadva a lehetőséget és kihasználva a sebezhetőséget; elképesztő támadásba lendült. Felszólított, hagyjam ott a párom a francba, hiszen ez a gyerek csak rám van akaszkodva, egyébként is a fiúnak pszichiáter kéne, nem normális- mondta. Gyomrom ekkor már hónapok óta ökölbe szorulva, írtam levelet kézzel, próbáltam telefonon, személyesen, de mondandóm minduntalan süket fülekre talált: Én szeretem őt, nekem ez így jó, fogadja el! Így teltek el napok, hónapok. Egyre kevesebb beszéd, egyre több kínos ebéd, egyre kevesebb együtt töltött idő, egyre több kínos csend. Nem értettem mi történik, nem értettem miért történik; két tűz között éreztem magam. Aztán szépen lassan elkezdett változni a világom, elkezdtem megkérdőjelezni saját szüleimet. Lehet, hogy anyám mentálisan beteg? Nárcisztikus? Vagy bipoláris? Olyan divatos szavak ezek, ezt olvasom mostanában mindenhol. Hiszen amin gyerekként hétfőn még vidáman együtt nevettünk, azért kedden már ordítás és pofon járt, a gyerek meg magát hibáztatja. Mindig igyekeztem megfelelni, a rám kiszabott szerepet követni, a parancsokat tökéletes kisrobotként teljesíteni. A középiskolás és egyetemista nyaraim a kert körüli munkával teltek, gyümölcsszedés, -magozás, -befőzés, és indul az egész előlről. Cseresznye, meggy, barack, alma, körte, szilva. Ha hétvégékre hazautaztam, az a közös főzés, házimunka, otthon „besegítés” jegyében telt. Nem mentem fesztiválozni, nem jártam bulizni. Elmaradtak mellőlem a barátok, feltételezem, megunták, hogy a folyamatos lemondást, és nemleges válaszokat, mert „anyának segítenem kell itthon”. Nekem ez fel sem tűnt, 3 évvel ezelőttig! Én, a manipulálás és érzelmi zsarolás kifejezéseket túl későn ismertem meg ahhoz, hogy felismerjem, ez történik velem is. Nem ismertem még akkor olyan jól, mint most, szerencsére. Már nem teljesítem minden kívánságát azonnal. A fiú kitartott mellettem, és mellette rádöbbentem, 30 évig nem is a saját életemet éltem. Én voltam a kedvenc, az elsőszülött, a „bezzeg” gyerek, a „kétdiplomájavan” meg „milyensoknyelvvizsgája”. Hangsúlyozom, voltam. Ez? Kit érdekel. Rádöbbeni arra ennyi idősen, hogy anyád csak addig és azért szeretett téged, mert mindig, mindent 100%-osan úgy csináltál, ahogyan ő akarta, na az! Az élmény megfizethetetlen. Sosem mondtam nemet neki, ehhez könnyű lehet hozzászokni. Egyszer merj ellent mondani. Példának okáért azzal, hogy olyan fiút választasz magad mellé, aki anyádnak nem felel meg. És kitartasz mellette. És ragaszkodsz hozzá.
Van egy húgom, ő volt a család fekete báránya, számára már csak ez a szerep volt szabad. Sosem volt jó a kapcsolatunk, egészen mostanáig. A fiú mellett, neki hála; mára ő lett az egyik legjobb barátom, és bármit megtennék érte. Szépen lassan, de biztosan én váltam a fekete báránnyá, de ezért a szerepért cserébe kaptam egy csodálatos ajándékot, a testvérem barátságát, a társaságát, a gondolatait, végre tisztán látom milyen is ő, ki is ő. Sosem cserélném ezt el senkire, és semmire. Egy embert vesztettem, egy embert nyertem. Ilyen ez a popszakma.
Ma már használom az agyam, tyúklépésben ugyan, de változom: mérlegelek, kérdezek, döntök, ha kell ellentmondok, hallatom a véleményemet. Igenis van választásom, tanulom, hogy semmi sem kötelező, még „anyának otthon segíteni” se.

Tóth Viktória
Budapest, 2019. szeptember 20.