Serdült Sándorné Balogh Erika: Váltás, Változás, Újjászületés?

[ 0 ] 2019-11-07

Egy idősödő, de fiatalkori álmait megvalósítani vágyó lélek szép-szomorú számvetése. “Az idő könyörtelen, változtatnom kell, mert a hátralevőért én is felelős vagyok.” Nekem leginkább, a változás szó jelenti a mindennapjaimat. Furcsa erről írni, mert azt hiszem a történetem hétköznapi- ez jó, mert akkor többen vagyunk – de talán valahol ad valakinek egy ötletet. A munkám és a házasságom egybeforrt, együtt dolgoztunk a férjemmel, egyetlen lányunk – szám szerint is egy gyerek van – a legjobb barátnőm is volt egyben. Ez akkor fantasztikus dolgokat hozott, hiszen kéznél voltunk egymásnak, nyugodtan meg tudta velem beszélni a „csajos” dolgait is, nem sikoltottam fel hogy – Jaj kislányom, ez neked még korai, vagy hogy mit szólnak a szomszédok! Nem éreztem fontosnak, hogy velem hasonló érdeklődésű barátnőim legyenek, igaz ezt a férjem sem támogatta. Itt vagyunk neked, ez nem elég? Sajnos nem. Most már tudom.
A nagylányom felnőtt, tanárnő – bár hogy ebből mi lesz nem tudom, mert ódzkodik tanítani, pedig szeretett. A kisunokám megy oviba, szóval valamit kezdenie kell magával. Távol élnek, mi pedig a férjemmel szépen a 60-sok táborába soroltunk. Sajnos a rák sem került el bennünket, és itt jön igazán a gond. Tudom, hogy csak haladékot kaptunk, Székely Éva úszónő mondta hogy az ember érzi, amikor az utolsó hosszra fordul. Családi házból panellakásba költöztünk, kevesebb a fenntartási költség, fontos szempont ez is. Szóval eljön az az idő, amikor majd egyedül vacsorázom, a napi séták amiket együtt tettünk meg, magányos órákká változnak, és én egyedül vagyok. Nehezen barátkozom, az eltelt évtizedek nyomot hagytak bennem, és kitaláltam a „barátaimat”. A könyveket. Amik rengeteg gyönyörű történettel ajándékoznak meg, sokat tanulok belőlük, vagy csak szórakoztatnak, de nyilván nem helyettesítik az emberi szót.
Miért barátkozom nehezen? Azt hiszem ez eléggé jellemző a korosztályomra, kicsit egyedül maradtunk. Ha problémás családból indultunk, akkor nem voltak érzelmi tartalékaink. Jött a család, a megfelelni akarás az élet minden területén – ha pocsék volt a családi minta, akkor majd én jobban csinálom – nem tanulhattam, tehát ezt szintén a család mellett kellett megtenni – az évek gyorsan elteltek, és jön a kérdés hogy akkor ebbe ennyi volt?
Miért a könyvek, és miért nem az emberek? Mert ennyi idős korra hozzuk a sérelmeinket, a betegségeinket (van belőlük)– ki tud orvost, és milyet? – kinek mekkora az unokája – kedvencem a dicsekvős nagymama: Pistike hatéves, de a NASA-nak dolgozik! Vagy marad a pocsék házasság miatti kesergés ( Miért nem mentem Hufnáger Pistihez! Tényleg, miért nem?) Vagy a mindig mindent jobban tudó. ( Mit lehet egy panellakásban csinálni? Mert hat holdat megkapálni, az igen, de olvasni, netán értelmes dolgokról beszélni, Á.. kinek kell ilyen úri huncutság! Akkor internet, kicsit lehet nyitni a világra. Az meg azért nem jó, mert a nyomába sem ér a sorozatoknak, nincs is annál izgalmasabb, mint az hogy Esmeralda szereti-e Rodrigót vagy sem. Akárhogyan nézem, mindenhol a földre pottyanok.
Miért a könyvek? Amikor eltelnek az évek, akkor már lehet számvetést készíteni, sőt kell is. Mert a gyerekkori dühök, gondok, bánatok és mellőzések „virága” mostanra érik be. Amit az ember kiskorban nem kap meg, azt élete végéig cipeli. Mit akartam elérni, és még mire van időm? Tanulni akartam, és az éhség amit ilyenkor érzek még ma sem csitul. Mások hogyan élnek, gondolkodnak, mi van a falon túl? Ezekre is sokszor, a könyvek lapjain találok választ. Az idő könyörtelen, változtatnom kell, mert a hátralévő időért én is felelős vagyok. Keresem az utam, mert harmincéves kor után már felelősséggel tartozom önmagamnak. Valahol megmaradt a lendület, néha egészen vad álmaim vannak, amik nem illenek egy hasonló korú nőhőz. Például lakókocsival bejárni Európát, csak úgy kocsiba ülni, és meginni egy habos kávét Bécsben. Miért? Csak. Mert őrűltség, mert látszólag semmi értelme, vagy mégis?
Miért kell a sztereotípiák szerint. mindenkinek élnie? Mert ezt láttuk az elődeinktől, mert nem illik másnak lenni, vagy csak ’urambocsá’ annak látszani. Tessék a sorba beállni, és menni a többiek után. Csakhogy az meg birka effektus. Én meg – bár sok mindent bepótoltam, de bégetni még nem tudok – és nem is akarok! A férjem időnként megnyugodva közli, hogy még mindig valahol különc vagyok. De rossz egyedül, különcnek lenni. Egy idő után óhatatlanul beérik, a rosszakarók gyümölcse. Ha egyedül vagyok, akkor csak velem lehet a baj. Akkor maradnak a „barátiam” a könyvek. Szerintük viszont normális vagyok. Igaz, nemcsak hatévesen, de még most sem dolgozok a NASA-nak. Majd a következő életemben.