Gazdag Zsuzsanna: Ami az enyém

[ 0 ] 2019-11-07

Újságíró, teológus, lelkipásztor, mentálhigiénés szakember. Egy nem mindennapi útkeresés címszavai Gazdag Zsuzsannától. Hogy „van valami a levegőben”, úgy hiszem, már abból is látszott, hogy egyáltalán felmerült bennem a gondolat: jó lenne máshol dolgozni, és mást csinálni, mint eddig. Miközben a hirdetéseket böngésztem, azon merengtem, hogyan jutottam ide („már megint”) és miért…? Minden bizonnyal többről van itt szó, mint arról, hogy szeretem a változatosságot…
Az igazat megvallva mindig csak egy vágyam volt: hogy olyan legyek, mint mások. Teljesen átlagos. Mostanra persze tudom, ez nem egyszerűen nehéz, de szinte lehetetlen, ha az ember olyan, mint én: mozgásszervi fogyatékossággal élő, gyermektelen, hajadon nő. Ráadásul „halmozottan hátrányos helyzetű”, hiszen kissé molett és már középkorú is…
Egyben azonban sajnos sokakra hasonlítok: egy vagyok a megélhetési munkavállalók közül. Ülök egy irodában, és intézem az ügyeket. Nem mondom, hogy teljesen haszontalan a tevékenység, amit végzek, ám egy biztos, a kreativitás és az irodalmi nyelvezet itt nem alapelvárás…
Senkinek sem könnyű rálelni arra a bizonyos hivatásra, ami csak az övé, és ami által azt érezheti, ott van, ahol lennie kell, azt teszi, ami a dolga. Hogy boldog és beteljesedett az élete, mert nyomot hagy a világban, hasznos alkotómunkát végez.
Nos, nekem egykor szerencsére megadatott, hogy ráleljek az utamra. Az alatt a két év alatt, amíg újságírást tanultam Németországban, rájöttem, ez az, amit csinálni szeretnék, csakis ez: írni, írni és írni!
Hazaérkezésem után állásom is lett egy egyházi hetilapnál, jó pár esztendőn keresztül a találkozások és az írás bűvöletében teltek a napjaim. Sokára vettem csak észre, nemhogy a szó hagyományos értelmében vett magánéletem nincs, de a baráti kapcsolataim is teljesen háttérbe szorultak. Nem csoda, hiszen voltaképp mindig dolgoztam, és egyébként is állandó készenlétben voltam, hiszen nem lehetett tudni, mikor kell útnak indulni egy hétközi interjú vagy egy hétvégi tudósítás miatt.
Szabadidőm alig akadt, és ha mégis, úgy éreztem, az soha nem elég, mert csak egyre fáradtabb vagyok. Sokáig boldog voltam, mert a szenvedélyesen szeretett hobbim volt a munkám is, ami kimerített, de ugyanakkor fel is töltött. Hat év telt el így, aztán elérkezett az a pillanat, amikor már a nevemet is nehezemre esett leírnom, nemhogy egy épkézláb magyar mondatot.
És ekkor történt meg az első nagy váltás az életemben. Elhagytam az újságírói pályát, amit hivatásomnak éreztem, hogy valami egészen másba, számomra nagyon új dologba kezdjek: 11 évvel a protestáns teológiai diploma megszerzése után vidéki lelkész lettem.
Egy kistelepülésen, a helyi idősek otthonában végzett terápiás munkatársi feladatok mellett a gyülekezeti teendőket láttam el, és emellett újra iskolapadba is ültem, hogy egy levelező képzésen megszerezzem a mindennapi munkámhoz is hasznos mentálhigiénés szakember képesítést. Életemnek ebben a szakaszában ismét a találkozások és a beszélgetések kerültek a középpontba, de az írás is életem fontos része maradt.
Ám sajnos nem tanultam meg a leckét, nem figyeltem eléggé magamra, saját személyes igényeimre – most sem. És ennek – nem meglepő módon – meg is lett a következménye…
Mivel egyre nehezebben viseltem a szenvedés és a halál mindennapi jelenlétét, gyorsan kiégtem. Rövid kényszerpihenő után újabb egyházi közösség szolgálata következett (ideiglenesen) – egy hosszú ideje ott dolgozó lelkipásztor mellett egy álomszép vidéki nagyvárosban, aztán hosszabb-rövidebb ideig tartó próbálkozások a nyílt munkaerőpiacon.
Amikor egy idő után visszatértem az ismerősebb egyházi közegbe, bevallom, féltem, de azt mondtam magamnak, nem félhetek egész életemben…! Összeszedtem a bátorságom, és belevágtam a fejszémet egy számomra hatalmas fába: egy vidéki kisváros gyülekezetének lelkipásztora lettem. Egyedül. Ám még egy év sem telt el, és szó szerint hazamenekültem.
Két év „gyászmunkára” volt szükségem ahhoz, hogy ne azt érezzem, kudarcot vallottam, hanem azt tudjam mondani: Többet vállaltam, mint amire képes voltam. A seb persze így is megmaradt, de legalább már behegedt, és nem fáj.
Mióta az újságírói után elhagytam a lelkészi hivatásomat is, egy vagyok az aprócska irodákban ülő ismeretlen kishivatalnokok közül. Ebben a helyzetben azt hiszem, nem meglepő, ha manapság nem vagyok teljesen boldog. Persze nem egyik napról a másikra éledt fel az elégedetlenség, a hiány érzése lassan és fokozatosan erősödött fel bennem.
Ám én – csakúgy, mint egykor, most is – szeretném magam megmutatni. De vajon hogyan…?
Erre a kérdésre is keresem a választ, miközben egy új állás után kutatok. Tudom, nem könnyű rálelni arra a bizonyos hivatásra, ami csak az enyém, és ami által azt érezhetem, ott vagyok, ahol lennem kell, azt teszem, ami a dolgom. Hogy boldog és beteljesedett az életem, mert nyomot hagyok magam után, kreatív vagyok, alkotok, hasznos tevékenységet végzek.
De továbbra is rendületlenül hiszem, hogy újra megadatik majd, hogy ráleljek arra az útra, ami csak az enyém.