Dominyák Krisztina: Egy feminista a konyhában

[ 0 ] 2019-11-07

Miért fontos az átgondolt feminizmus? Kérdések és válaszok egy három gyermekes, dolgozó nőtől, aki általános érvényű, fontos megállapításokkal ad kiváló összefoglalót a témáról. Dominyák Krisztina írása. Nemrég találkoztam egy volt osztálytársammal, és miután hosszasan beszélgettünk megjegyezte, „olyan érdekes, mikor valaki ennyi idősen válik feministává”. Engem is elgondolkodtatott. Miért és mikor lettem én feminista? Itt nincs egy egyértelmű dátum, amihez lehetne kötni, amikor az ember feministává alakul át. De, akkor mégis mi vezetett idáig?

Nálunk nem volt férfi-női egyenlőség. Anyukám 82 fogást készített a konyhában, míg apám henyélt a kanapén. Ő este kártyázott, mert neki az járt, míg anyu minden percét velünk töltötte. Végül anya egyedül nevelt minket, mert elhagyták. Ahogy minket is. Soha semmit nem csinált azért, mert neki ahhoz volt kedve, vagy, mert megérdemli (loreálpárizs), hanem, mert 3 gyerekes anyukaként így tudta. Erős, önálló nő lett, aki bármire képes volt, de magányos is. Én nem ezt a sorsot akartam magamnak. Lediplomáztam, szerelmes is lettem, és szépen éldegéltem. A feminizmus, valahogy soha nem érintett meg. Hiszen már szavazhatunk, járhatunk iskolába, és vállalhatunk munkát is. Minden szuper, nem? A világ ettől persze nem tökéletes, de úgy gondoltam ez valami hóbort. Nagyon naiv voltam, és burokban éltem, belátom.

Az anyaságnak köszönhetően érettebb, öntudatosabb, magabiztosabb nő lettem. Nem arról van szó, hogy ezzel nyert értelmet az életem. Sőt, pont abban segített, hogy letisztuljanak ezek a téveszmék az agyamban. Miért is gondoltam, hogy egy nőnek csak ez adhat értelmet? Eleinte irtóztam ettől az érzéstől. Rossz embernek, rossz anyának éreztem magam attól, hogy rájöttem, nekem ez nem elég. Imádom a gyerekeimet, de én nem csak anya vagyok. Többre vágyom, többre vagyok képes. Annak ellenére, hogy utáltam, amiért nem tudom teljesen átadni magamat az anyai szerepnek, nem tudtam megváltozni. Az ezzel járó lemondások, az alárendeltség, hogy vannak, akiket jobban szeretek Önmagamnál ráébresztett, hogy más területeken szükségem van a szabadság érzésre, mert megfulladok. Vissza is mentem dolgozni. Kifejezetten idegesített, mikor a nők feladatait, „hagyományos” szerepeit és kötelességeit taglalták a médiában, általában férfiak. Szinte szégyelltem, hogy én magam is a „női princípiumot” teljesítem be, és CSOK kompatibilis a családunk. Pedig tényleg semmi ilyesmi nem vezérlet minket. Mégis sokszor magyarázkodtam. Én nem CSOK-ért szültem, és azért, mert azt mondták, hogy szüljük tele az országot. Szerintem ez nem kötelessége a nőnek, és ha úgy dönt, hogy ez nem az ő útja, attól még teljes értékű ember marad a szememben. Rájöttem, hogy anyaként, nőként, feministaként, dolgozó emberként, futóként, kéményseprőként vagy akármiként is lehet jónak lenni. Nem kell választani egy utat, hanem ez mind összeférhet. Soha nem éreztem ezt korábban. Mindig féltem attól, hogy nem passzolok ebbe, vagy abba a szerepbe. Elkezdtem írni a mutersors c. blogomat, ahol ezeket az érzéseket, és tapasztalatokat osztom meg az olyan anyukákkal, akik ez idáig csak azt olvashatták, hogy vagy mind együtt szaladunk, kacagva a naplementébe, vagy valamit rosszul csinálunk. Változtatni szeretnék. Könnyebben elfogadni a változást, és az érzéseket, amik gyakran gyötörnek minket. Senki nem csinálja jól, vagy jobban. Mind tökéletlen anyák és nők vagyunk, akik ítélkezések nélkül szeretnénk élni. Nem szégyellni a döntéseinket, hogy kik vagyunk, hogy nézünk ki, mit érzünk.
A #metoo az én életemben is fontos szerepet játszott. Nem feltétlenül abban a értelemben, ahogy ezt így elsőre gondolja az ember. Inkább egy újabb megerősítés, hogy valójában nincsenek rendben a dolgok. Eleinte nem is értettem, hogy mi ebben a nagyszám. Úgy értem, hogy persze felháborító, meg minden, de ez most miért ilyen érdekes? Nem ez az általános? Aztán rájöttem, hogy pont ez a baj. A fejekben van a baj. Nem szabad hagynom, hogy a kislányom valaha hasonló helyzetbe kerüljön, illetve a fiaim ne tudják, hogyan kell bánni egy lánnyal/nővel.
Furcsa dolog ez, hogy anyukaként feministának lenni. Valahogy a feminizmust azzal azonosítják, hogy férfigyűlölő, leszbikus, boldogtalan a párkapcsolatában stb. Rám egyik sem igaz, és valójában ordas nagy ökörség mind. Szeretek gondoskodni a gyerekeimről, és eszem ágában sincs melltartót égetni (nincs olyan nagy készletem, és szükségem van rájuk). A konyhámat is imádom, és mindig futok haza gyerekekhez. Aztán előlük futok, mikor kell a szabadságérzés és felkapom a futócipőmet. Egyszer olvastam egy nagyon jó idézetet, amit azóta sem találok. Egy híres ember (nő) kérdezte a riporternőt, hogy „Maga nem feminista? Mi baja magának?” Lehet nem szó szerint, de valami ilyesmi lehetett. Szerintem egy nőnek legyen ez az alap, hogy saját magának, és a többi nőnek egyenlő jogokat, bánásmódot és körülményeket akarjon. Ne szeressen, akarjon. Nem többet, nem mást, nem különleges kedvezményeket, hanem pont annyit, amennyi a férfiaknak jár. Amelyik nő nem ért egyet ezzel, az valóban nem feminista. De komolyan. Az normális?