Biró Ildi

[ 0 ] 2019-11-07

Depresszió kezelése egy gyermekkori álom valóra váltásával, avagy teljes életmódváltás Görögországban, Bíró Ildi módjára. Végül vissza-, és hazatalálás, a szó legszebb értelmében. Hosszú, mosolytalan hónapok után lassan beláttam, hogy valami nem stimmel velem. Amikor csak tehettem, aludtam. Ez volt az egyetlen menekülőutam a valóságtól. Az életemtől, amit nem akartam élni. Öntudatlan állapotom nem hagyott teret szomorú és terhes gondolataimnak, melyek minduntalan rátelepedtek éber óráimra, mély barázdákat hagyva homlokomon maguk után.
Én, aki minden társaság középpontja voltam, kerülni kezdtem az embereket. Szüleimet egyre ritkábban látogattam. Baráti találkozóimat sorra lemondtam. Egyedül akartam lenni. Vagyis leginkább már nem is akartam lenni. Lassan kezdtem lemondani önmagamról is…
És egy decemberi estén, amikor a saját könnyeimtől ázva, és összegörnyedt testtel reszketve zokogtam a padlón, őrjöngve szakadt ki belőlem a felismerés fájdalma: el kell hagynom az életemet.
Nem, nem a végét akartam, hanem egy teljesen másikat. Egy tiszta lapot, egy új kezdetet. Esélyt a jobbra, a szebbre, a szabadabbra.
Szent pillanat volt ez, mert végre megértettem magam. A hátamra feküdtem a padlón, már nem rázott a sírás és a gondolataim szárnyalni kezdtek, úgy mint rég. Csapongtam az országok, a munkakörök és a lehetőségek között egészen addig, amíg a pro és kontra érvek ki nem hozták a végeredményt. Ott, a hideg padlón fekve megszületett az irány: Görögországba megyek recepciósnak, vagy idegenvezetőnek. A legfontosabb, hogy tengerpart legyen. Úgy éreztem, hogy csak és egyedül az a hatalmas víztömeg lesz képes arra, hogy kimossa belőlem ezt a kínzó fásultságot, és kioltsa az életuntság utolsó szikráját is.
A következő hetekben minden szabadidőmben ezzel foglalkoztam. Elkészítettem az önéletrajzomat angolul, fejvadász oldalakra regisztráltam, az országról olvasgattam és beiratkoztam egy görög nyelvtanfolyamra. Tudtam, hogy lassan ez már rögeszme, de azt is éreztem, hogy csak egy ilyen nagy erejű céltudatosság képes ellensúlyozni a hónapok óta tartó depressziómat.
A következő májusban jött el az igazság pillanata. Próbaképp beadtam egy pályázatot egy görög turisztikai irodához és még aznap fel is hívtak telefonon azzal, hogy idegenvezetőként számítanak rám. Akkor kezdek, amikor akarok – de lehetőség szerint minél hamarabb.
Az események olyan gyorsasággal követték egymást, hogy megijedni sem volt időm. És pont ez volt a siker kulcsa: nem kaptak teret a félelmeim.
Információm nem sok volt, de utánajártam annak, aminek lehetett. Szállást és étkezést biztosítottak, a fizetés nagyon a minimum volt, de nem meggazdagodni akartam. Na meg aztán volt jutalék és persze tengerpart. Mindent összevetve, ha nem is tűnt karrierem csúcspontjának, de azért volt benne egy nagy adag kihívás, fűszerezve némi gyermekkori álom valóra váltással.
És mivel a biztonsági nekem elsődleges szempont, ezért két nagyon fontos feltételt kikötöttem magamnak: sem az albérletet, sem a munkámat nem adom fel addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy az a másik az én utam. Úgyhogy fizetés nélküli szabadságot kértem, az albérletet pedig a félretett pénzemből fizettem tovább. Gyakorlatilag biztonságérzetet vettem magamnak a spórolt pénzemből.
Körülbelül két hét múlva izgatottan vágtam neki az útnak. Egy vadidegen országba készültem és megdöbbentő, de nem féltem. Talán soha életemben nem volt olyan erős a hitem önmagamban, mint akkor és ott. Ugyanis az addigi életemben, itthon már annyira a közöny hatása alatt voltam, hogy nem volt mit vesztenem.
És ott? Az első héten sírtam a boldogságtól. Mert megcsináltam. Egyedül. Az első hónap után pedig már csak egészen egyszerűen büszke voltam magamra. Mert dolgozni irgalmatlan sokat kellett. Különböző nemzetiségű kolléganőimmel az alvást már csak hírből ismertük. De unalomig jártunk olyan helyekre az országon belül, ahova más évekig spórol, hogy eljuthasson. És bár életemben nem voltam olyan kimerült, mint amilyen a szezon végére lettem, de tudtam, hogy minden perc megérte. Olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, ami alapjaiban változtatta meg az életemet és az életemhez való viszonyomat. Semmi más nem tudta volna megadni nekem azt a felbecsülhetetlen érzést, amiben a hazatérésemkor csordultig merültem; a hálát a hátrahagyott életemért.
Hogy van saját fürdőszobám, ahol a csapból mindig melegvíz folyik. Hogy az autómba bármikor beülhetek és meglátogathatom a családom, mert már nem választ el tőlük 1500 km. Hogy minden hangulatomra ezer szó közül választhatok, és azt mindenki megérti. Hogy klímás irodában dolgozhatok egy nagyvállalatnál. Hogy a munkaidőm 8.00-17.00 óráig tart és a hétvégéken azt csinálok, amit akarok. Hogy van tejföl és túró rudi a boltban. Hogy van egészségbiztosításom és szervezett egészségügy az országban. Hogy nagyon ritka az áramszünet. Hogy vannak őszinte, értem aggódó barátaim, akik segítenek, ha hagyom. Hogy az adott szó aranyat ér.
Nekem ez az út kellett ahhoz, hogy felismerjem, milyen csoda az itthoni életem. Megértettem, hogy nekem változás kellett ahhoz is, hogy belássam: nem mindig kell változás.