Szilágyiné Szabó Ágnes

[ 1 ] 2012-07-12

Szilágyiné Szabó Ágnes: Nem gondoltam volna…

Életem legnagyobb változása: amikor házaspárból család lettünk, amikor nulla gyerek után megszületett az első, előjött valahonnan a semmiből, engem meg tolókocsiban tettek ki a szülőszobáról, és azt mondták: anyuka. Hátranéztem – nem állt mögöttem senki. Szóval nyilván nekem mondták. Illetve valaki mégis állt mögöttem: a férjem, és ez így van azóta is.

Tudtam, hogy az anyaság nem csak méznyalás, hogy napi huszonnégy óra, heti hét napon, és ettől (függetlenül) boldog voltam és vagyok. De arról senki nem beszélt, hogy hova lesz az a lány, aki színházba meg moziba és koncertre járt, megvolt benne a felelőtlen vidámság, az újdonságok keresése, és hogy ez a lány valahol örökre megragadt a hormonok között meg a ráncok mögött.

Nem gondoltam volna, hogy lesznek napok, amikor az a gyönyörű és formás baba, aki előbb be-, majd lelakta a testemet, egész nap üvölteni fog; hogy őt (mint az unokahúgaimat) nem lehet négykor visszaadni a jogos „tulajdonosnak”. Hogy tél lesz, és napokig nem tudok kimozdulni, és bármit csinálok, sírni kell. Hogy amikor már nagycsaládos leszek, a háromból egynek mindig jön a foga, kettőnek meg esik ki épp, és a kamaszkor alatt, ami kettőtől tizennyolcig éves korig terjed (mint valami halmazati büntetés) valamelyik mindig át akarja venni a hatalmat.

Nem gondoltam volna, hogy a gyermektelen barátaim elhagynak, aztán szép lassan meggyűlölnek, és mindazok, akiknek háromnál kevesebb gyereke van, titokban vagy nagyon is leplezetlenül irigyelni fognak: ma szinte mirákulum, ha valaki ugyanannak a férfinak szül három gyereket. Ez lettem: monstrum, perverz látványosság.

Nem gondoltam volna, hogyan fut majd önbecsülésem görbéje fel-le egy láthatatlan koordináta-rendszerben, ahol az x tengelyen a hónapok, az ipszilonon meg a kilók helyezkednek el: az első két gyerek után szűk lett egy-egy nadrág, aztán a harmadik után meg éppen hogy bő.  Hogy visszanyerem lányos alakom a szoptatás, folyamatos a fizikai munka és a koncentrálás hatására: a nagyot az edzésre, a középsőt zeneiskolába el-vissza, és hogy a kicsi úgy fog megnőni, hogy a babakocsi kosarában, a feneke alatt ott egy tanulótrombita. No és mindezt gyalog és biciklivel – ne nevezzük ezt szegénységnek, hanem egészséges életmódnak: így mulat az úri középosztály!

Nem gondoltam volna, hogy diplomákkal a zsebemben attól tartok majd, hogy nem vesznek föl sehova, hogy vissza sem írnak, úgy utasítanak el; hogy félek majd: felszeletelem a főnököm tányérján a húst, amíg félrenéz.

Nem gondoltam volna, hogy az óvónő felpaprikázott hangulatban vár, mert nélkülem nem kezdik meg a műsort, a gyerekem ott áll farmerban az öltönyös-nyakkendősök között, hétköznapi pólóban, és magyarázkodom, hogy nem tudtam hamarabb elszabadulni az értekezletről. Miért nem kéredzkedtem el, kérdezi az óvónő, és mondtam, hogy azért, mert én tartottam az egészet, és lejjebb húzkodom a kosztümöm szoknyáját, amikor leülök a törpeszékre. Még egy fényképezőgép sincs nálam, és végül igyekszem majd elsunnyogni a szégyenemmel.

Nem gondoltam, hogy ha valamelyik megüti magát, este, az általános szuszogásból kimenekülve majd a saját testemen keresem a kék-zöld foltokat. Nem gondoltam, hogy ezerszer végiggondolom, nem volt-e önzés gyereket szülni erre a világra – ez volt a válságra adott egyetlen jó válaszom.

És végül: nem gondoltam volna, hogy a kicsi leszüreteli az összes gömböt a karácsonyfáról, amíg írok.

Hozzászólások (1)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. Jega szerint:

    Dől az írásodból az igazság, szórakoztatón fogalmazva. Nagyon tetszett!