Kocsis Noémi

[ 0 ] 2012-07-30

Kocsis Noémi: Anyalízis, avagy ha ezt nekem valaki előre mondja…

Mikor először közöltem életem párjával a boldogító tényt (Anyának érzem, ó László, magam!), meg voltam róla győződve, itt az ideális időpont. No lám, egy gyerek! Épp a legjobbkor, mert már benne voltam abban az életkorban, amikor a társadalmi hozzáállás szerint ideje lenne az első utód világrahozatalának. És tényleg: addigra már volt pár munkahelyi sikerem, párkapcsolati kudarcom, emlékezetes utazásom és felejtenivaló ballépésem, szóval benőtt a fejem lágya. Szerencsés mellékkörülmény, hogy a kiszemelt apuka szintén célkövető magatartást tanúsított. És ahogy belevágtunk a gyerekprojektbe, azonmód el is könyvelhettük az első sikert, két kék csíkocskaként.

A Társadalom rögtön reagált: barátnők koccintották narancsleves butéliámhoz pezsgővel teli kelyheiket lelkesen, és ígérték, ha segíteni kell, ők bármikor, azonnal, de tényleg… Nagyjából sosem láttuk többé őket, eltáncikáltak tűsarkaikon az édes szingli lét naplementéjébe. Anyukám vigyorgott, sírt, leült, felállt, sóhajtozott, csókolgatott, újra és újra elismételve, nincs ennél szebb a nő életében és majd meglátom: semmi sem lesz már úgy, mint volt addig. Rámeredtem és elnevettem magam. Miért, innentől a föld alatt repülnek majd az utasszállítók? Vagy a férfinapozóba mennek a csajok a strandon? Ugyan, mi változhat meg annyira? Lesz egy gyerekem és kész! Ő aranyos lesz, én meg büszke, remekül megálljuk majd a helyünket, finom, tápláló ételeket készítünk együtt, sétálgatunk Apával és mondókákat tanulunk. Olyan gömbölyű lesz a világ, hogy csak na!

Két évszakkal később a vízszintesen száguldó hóban, hegyi mentőként araszoltam a méteres fehérségben a babakocsival, meggémberedett ujjakkal. Még jó, hogy a Társadalom nem engedi, hogy egy anya tespedt melankóliába merüljön, lehetőségeket kínál és megoldásokat. Például kismamaújságokat, bölcsen meghallgató védőnőket és baba-mama klubokat – elsőszülöttemmel ide igyekeztünk éppen. Mikor a klubvezető védőnő körbeadta a cetliket, írnánk fel, mely témák átbeszélésére lenne igényünk a következőkben, végignéztem a pár fős kompánián. Anyákon és kisdedjeiken. Utóbbiak aranyosan hangicsáltak, előbbiek tanácstalanul forgatták kezükben a cédulájukat. Talán szívesen felírták volna, hogy kérjük szépen a „Ó, de elkenném néha a Barnika száját, mikor fél éjszakákat átüvölt…” témát. Vagy a „Szoptatós melltartóban kábé úgy nézek ki, mint egy beluga, kár, hogy erre a férjem nem vevő!” témát. Vagy a „Mostanra miért spriccelt szét mindenki, aki segítséget ígért?” témát. Aztán a klubvezető megkérdezte: a Hüpphüpp cég termékbemutatója jó lesz? Bólogattunk. Jó lesz.

Elröppent vagy másfél év, szinte fel sem ocsúdtam, országunk máris belépett az Európai Unióba, én meg rögtön másnap a kétgyermekes anyák táborába. Tudatos és bizonytalan voltam egyszerre. Volt egy kicsim, meg egy picim, reggelente a férjem mosolyogva integetett az ajtóból és ígérte, időben hazaér munkából.  Alsó hangon sem volt könnyű időszak, de sok mindenre megtanított. Családi logisztikában szerintem verhetetlenné válik egy anyanő. Egyik kézben kisgyerek, másik kézen nagy gyerek. Szemmel mutatod a menetirányt, lábbal nyitod az ajtót, szájban tartod a kulcsot, háton viszed a pakkot, térddel noszogatod a totyogót, hassal tolod a babakocsit, könyököddel hárítod az akadályokat. Abszolút testtudatos leszel. Fél kéz elég főzni, altatni és teregetni. A többi porcikád kihasználtsága is száz százalékos: szoptatsz, dúdolsz, kúszol. És igen, fontos, hogy még szerető is vagy, mert ha nem vagy, azon kapod magad, hogy már senki sem hív odahaza Zsuzsának, Áginak vagy Erikának, csakis három betű maradt számodra: A.NY. A. Abszolút Nyitott Akrobata, aki meghallgatja az államtitkári és szociológusi dogmákat összeegyeztetésről, szerepekről, aztán csinálja úgy, ahogy éppen sikerül. Mert a gömbölyű világtól aztán várhatsz pozitív visszajelzésre…

És miután eleget hallgattad már a Társadalom duruzsolását, hogy az ilyen két szép, jól sikerült gyerekkel indított sorozatot legalábbis illik folytatni, különben a pasid is akarja, amúgy meg te is, hiszen anyádnak is három volt/van, és három csillag van az égen, három a magyar igazság (a ráadást emlegető hülye kollégát e ponton jól bokán rúgod), szóval belevágsz harmadszor is. És tényleg: jól sikerült, aranyos. A világ néha gömbölyű.

Már nem jársz baba-mama klubokba. Biztos furcsán néznének, ha felírnád a cetlire, hogy „Beszéljünk tán arról, a három gyerekemre néha miért csóválja fejét a Társadalom, kérdvén: nem lesz ez így kicsit sok?”, vagy: „Miért vagyok én „csakanya, csakotthon”, a gyereknevelés szerintetek nem munka?”, vagy: „Eljönne hozzánk Ön, kedves klubvezető, hogy néha nőnek lenni is legyen módom, például elmehessek fodrászhoz? Duruzsolna-e kicsit a fülembe, mikor nem tudok elaludni az aggódástól, mert megint beteg valamelyik gyerek?”

Félkezű, százporcikájú, elégedett, bizonytalan, boldog és folyton álmos anyáknak ugyanis sajnos senki sem ír altatódalt. Esetleg majd maga a gyerek, valamikor. Tudod, az a kicsi, jól sikerült, gömbölyű.