Viszketek, vagy amit akarok

4 hozzászólás 2009-12-24

Én úgy képzeltem, néhány nap alatt belezuhansz a hiányom által létrejött, feneketlen űrbe, és térden állva könyörögsz majd, töltsem be. Képtelen voltam kellő figyelmet szentelni a valóságnak, például a lisszaboni éjszakában felsötétlő, többnyire brazil származású, bronzszínű, szobortestű macsóknak, akik legalább annyira megittasultak sápadt európaiságunktól, mint mi a sűrű, édes vörös portóitól, amire vendégeik voltunk. Még azt sem mondhatom, hogy csak testben voltam jelen Lisszabonban: a testem is egyfolytában érted ordítozott, álmomban vígan kufircoltunk, és rendszeresen heves szívdobogásra és levegőkapkodásra ébredtem, valamint arra, hogy valami csíp és viszketek.

– Ez meg mi? – kérdeztem Rozi barátnőmtől és elmeséltem neki a tüneteket.

– Orgazmus, te mázlista – vágta rá Rozi, a barátnőm.

– Azt tudom – feleltem – de mi a többi?

– Mit érdekel a szúnyogcsípés, ha álmodban is több orgazmusod van, mint nekem valaha volt ébren. Nekem csak ezek jutnak. – mutatta ő is a lábszárán pirosló apró foltokat.

– Szúnyog, az nem lehet – rázta erre a fejét másik barátnőnk, Juli- mediterrán ide vagy oda, december van. Szerintem ez bolha. Egyszer a macskánknak is volt. Átmegy emberre is, ugyanígy a lábszáramon voltak a csípések.

Már négy napja voltunk Lisszabonban, amikor először felhívtál: hiányzol, mondtad nekem, minden meggyőződés nélkül, mégis felragyogtam, mint a csehszlovák karácsonyi égősor. –Tényleg?! – lihegtem kérdőn a telefonba. Télleg, télleg, nyugtáztad, olyan hangon, mintha azt kérdeztem volna: tényleg feladtad a rezsicsekkeket, drágám?

–  Hagyd már azt a hülyét – szólt rám Rozi szenvtelenül, mikor állandóan a mobilomat lestem fél szemmel – nem volt még elég a szívásból?

– Igazságtalan vagy – feleltem sértődötten – a volt nője jár a nyakára, nem ő keresi.

– Tényleg? – szólt erre gúnyosan Rozi – akkor miért akarta a múltkor, hogy vacsorázzatok hármasban? Ha ilyet javasolna a pasim, felrúgnám azonnal.

– Hagyjad már, ő élete, ő pasija – szólt Juli, a békeangyal, és szárnyai alá vett – ha szerelmes vagy, neked sem lehet észérvekkel jönni.

– Szerezzünk valami viszketés elleni kenőcsöt, mielőtt megőrülünk – tereltem el a szót, mert nem akartam, hogy a barátnőim nyomást gyakoroljanak rám, és véletlenül lerántsák a szerelem hályogját szemeimről.

– Szállj le a vonatról Hegyeshalomnál, elmegyek érted kocsival, rosszul vagyok a gondolattól, hogy fél Európát átbumlizod hamis jeggyel – mondtad váratlanul egy igazi hősszerelemes ellentmondást nem tűrő hangján az utolsó lisszaboni telefonbeszélgetésünk során, aztán közös jövőképünket színeztük hosszú perceken át szenvedélyesen. (Akkor te költözöl hozzám, vagy én hozzád, de az én lakásom nagyobb és naposabb és kevesebb a rezsije.) Istenem, milyen gondoskodó és határozott, az Én Pasim, gondoltam elgyengülve a gesztustól és megrészegülve a nem várt romantikus fordulattól.

Lisszabont megkönnyebbülve hagytam el.

Nem kell tovább felszabadultan szórakozni éjszakánként bronzmacsókkal, nem kell tovább tettetnem a barátnőim előtt, hogy képes vagyok jól érezni magam nélküled is.

A vonatút visszafelé hosszú volt, és nyugodt: a kalauzok kedvesen és gyanútlanul kezelték az össze-vissza pecsételt, házi készítésű jegyeinket, mi pedig a győztesek mosolyával viszonoztuk kedvességüket. Párizsban kezdődtek a kényelmetlenségek: az addigi tágas hálókocsik helyett egy nyolcszemélyes fülkét kaptunk. Karót nyelt, öltönyös üzletemberek ültek a bordó bársonyüléseken laptoppal, lepedőnyi Financial Times-t hajtogattak pókerarccal oda-vissza. Nagyon fáradt voltam már, mert egy percet sem tudtam aludni: a testem minden porcikája eszeveszetten viszketett, égett, csípett, szúrt, harapott: egyértelmű volt, hogy nem a szúnyogok jártak rám. Egy hatalmas, otthonos bolhafészekké váltam, mire elértük Párizst. Rozi és Juli csodával határos módon megúszták: róluk leszálltak az élősködők, nem a viszketés, hanem a röhögőgörcs kínozta őket, pláne, amikor az öltönyös üzletemberek is diszkréten vakarózni kezdtek a kupénkban.

– Ez egy jel – mondta Juli, az égre emelve a tekintetét, – komolyan kell venni – és röhögésbe tört ki. Próbáltam velük nevetni, de nem ment: egyre elhatalmasodó, égető szégyent éreztem, mint egy kisgyerek.

Alig vártam, hogy Hegyeshalomba érjünk, és a karjaidba ölelj, szőröstül-bolhástul.

– Ez nagyon intim élménynek néz ki – mondta Rozi – az ilyenek mélyítik csak el igazán a kapcsolatot.

Majd lefújta a fejemet a szél, ahogy Hegyeshalom felé közeledve kidugtam az ablakon, hogy megláthassam a csíkos sapkádat végre. Nem láttalak sehol – a körmeim is belelilultak a hirtelen támadó fagyba.

– Megígérte, mindjárt itt lesz – győzködtem a két barátnőmet – megvárom.

– Le ne szállj! – mondta Rozi, és ijesztően komoly volt a hangja – Mit csinálsz itt egyedül, ha mégsem jön?

– Az nem lehet. Biztosan a hó miatt késik.

Nem mertem elmondani nekik, hogy a mobilod ki van kapcsolva, hiába próbállak hívni.

Julinak is rémült volt a hangja: Ne csinálj hülyeséget, majd utánad jön, ha már egyszer késik.

Oktalan, őrült elszántság vett erőt rajtam: ez velem nem történhet meg.

Nem verhetsz át, szerelmem. Muszáj leszállnom, és megvárnom téged itt. Érjen a karácsony a magyar-osztrák határon, bolhástul, nem érdekel. Képtelen vagyok hazamenni egyedül a kihalt, hideg, ócska bútorokkal telezsúfolt albérletembe.

Rozi és Juli az őrülteknek kijáró tehetetlen dühvel és tisztelettel néztek utánam, ahogy aláereszkedtem a vonat meredek vaslépcsőin.

Nem integettek, én sem nekik. Mint aki a frontra megy, úgy indultam az aprócska állomás restije felé. Fél napot ültem a meleg, füstös, büdös kis restiben: a pultos volt az egyetlen nő rajtam kívül, gyanakodva és kíváncsian méregettek a törzsvendégek.

De én csak ültem, sálamba burkolózva, bűnrossz fröccsöt ittam és olvastam. Bár a betűkre figyelni nem tudtam, csak azon zakatoltam, hogy most, most csörrenj már meg, rohadt telefon. De nem kegyelmezett.

Végül feladtam: este kilenc körül az utolsó postavonatra szálltam fel, amely jóval éjfél után ért a Keletibe.

December huszonnegyedike, karácsony szent éjjele.

Az albérletemben farkasért ordított a hideg: a hatalmas cserépkályhának órák kellenek, mire befűti az egyébként lyukszerű kis lakást. Szerettem volna ruhástul lefeküdni, hogy ne fázzak már, de bolhákkal nem szerencsés ágyba bújni. A jéghideg fürdőszobában levetkőztem, ruháimat a mosógépbe dobáltam. Forró vizet eresztettem a kádba: úgy gomolygott a sűrű gőz a hidegben, mintha egy régi mozdony érkezett volna a fürdőbe. Nyakig merültem a vízben, a forróság égette a sebesre vakart bolhacsípéseket, nem tudtam bőgni, pedig nagyon igyekeztem.

Életem első, önálló csendes éje – gondoltam, és fejben gratuláltam magamnak a kiváló döntések garmadájáért, amelyeknek köszönhetően itt ülök, és viszketek, meg amit akarok. Gyújtottam magamért egy szál gyertyát. A hülyéket is szereti a Jézuska, remélem.

Hajnalban bújtam ágyba, a fagyos takarók alá, a gangos ház körfolyosóra néző ablakaiban karácsonyfák villogtatták csúfondárosan színes égősoraikat.

– Mit tud adni bolha ellen? – kérdeztem másnap az ügyeletes gyógyszertár kontyos, szelíd asszonyát.

– Csak nem egy kóbor kutyától szedte össze? – érdeklődött részvéttel, röhögnöm kellett, nem szedtem össze, én magam vagyok az, mondtam volna szívem szerint.

– Tessék naponta többször, jó alaposan beszórni ezzel a lakást, – magyarázta a nő – és persze, boldog karácsonyt – tette hozzá végezetül.

Mintha valami rontást akarnék elűzni, olyan gondossággal szórtam be a fehér porral a lakás minden rejtett zugát, naponta többször, ahogyan a patikusnő lelkemre kötötte.

Mind egy szálig ki akartam irtani az élősködőket.

A te mobilod következetesen ki volt kapcsolva, a lakásod telefonja is csak csöngött, csöngött egykedvűen – senki nem vette fel, se első, se másodnapján karácsonynak. Aztán már nem is hívtalak, az ünnepnek vége lett.

Csodálkoztam éjszakánként álmatlanul, mi történt, vajon csak én találtalak ki? Valós ember, akit nem álomból szőttem, nem tud így eltűnni, ugye?

Már a vízkereszt is elmúlt, mire fény derült végre a rejtélyre: hogy te a volt-új nőd lakásán ünnepeltél, míg én ültem a határon a restiben.

– Mivel töltötted a karácsonyt? – kérdezted vékony, ugyeazértmegbocsájtaszéslehetünkmégbarátok-hangon – és meglepve hallottam tényszerű válaszom:

– Vakarózással.

©1996 Rácz Zsuzsa

Hozzászólások (4)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. Pukka szerint:

    Ez fájóan kemény, még ha röhögni kell is néha.

  2. Katya69 szerint:

    Engem kirázott a hideg. Nem minden férfi ami annak tűnik. Ez esetben egy elfuserált férfi imitátor. Vakarózok. A hátam viszket. Kutyáról megy emberre bolha?!

  3. krisztaaa szerint:

    kőkemény.. A “trükk”, hogy valakibe/valamibe nem szabad túl korán beleélni magam, viszont tudnom kell, hogy kiben/miben hihetek. az első esetben nagyot koppanok, a másodikban meg sokat vesztek ha késik a megvilágosodás

  4. mamzi szerint:

    Tudom, hogy nem ez a fő témája az írásnak, de nagyon bátrak vagytok, én sosem mertem megreszkírozni a hamis vonatjegyet, pedig sok barátom utazgatott azzal. Én végigparáztam volna, pláne ha őrlődnöm kellett volna valami nagy lelki dolgon.