Terézanyu Igaz Története – Különdíj: Letenyei Hédi
Minden 2004. március 24-én, egy szerdai napon kezdődött. Aznap derült ki, hogy az én okos, intelligens, szorgalmas és igyekvő férjemnek agydaganata van. 
Astrocytoma, az egyik legrosszabb indulatú agydaganat – mondta az orvos, – majd hozzátette: maximum két évet lehet ezzel élni. Azóta eltelt 6 év. A férjem 27 éves volt a diagnóziskor, előtte 2 éve házasodtunk össze, gyermekünk még nem volt akkor.
A világ, és minden ami addig fontos volt a számomra, felborult. Óriási káosz volt körülöttem és fejemben. Kerestem a Jóistent, imádkoztam hozzá, hogy jöjjön ide és mentsen meg minket, mutassa meg, hogy képes csodát tenni. Nem jött, nem mentett meg akkor, de mégis csodát tett. Áldott állapotba kerültem, a kisfiúnk 2006. júniusában született meg. A férjem ott állt mellettem a szülőszobában és fogta a kezem. A halál árnyékában egy új élet született, és nekem kellett/kell megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Mit várhatok egy olyan kapcsolattól, amiben nincsenek célok, nem tudok előre tervezni, nincs jövőkép, csak a túlélésért folytatott küzdelem.
Meg kellett tanulnom kizárólag 24 órára előre tervezni, fel kellett állítanom egy fontossági sorrendet. Mi a fontos az életben? Az idő, amiből olyan kevés van és amivel sokan olyan pazarlóan bánnak, vészesen fogy, ki kell használni. Igyekszünk megmutatni mindent a mi szemüvegünkön keresztül a gyermekünknek. Milyen érzés mezítláb mászkálni a fűben, elázni egy nyári záporban, megérinteni a fenyőfa új, zsenge hajtását.
Közben megkezdődtek a sugárkezelések, és kemoterápiás kezelések is, melyek a mai napig tartanak. Rekorderek lettünk a 36-dik kemoterápiás kezeléssel, de mi nem ilyen dicsőségre vágytunk. A férjem állapota lassan, de romlik. Nagyon nehezen tud beszélni (a beszédközpontjában van a daganat, teljesen nem tudták kioperálni), nekem pedig nagyon nehéz volt megélni, hogy két olyan emberrel vagyok együtt, ahol az egyik már nem tud, a másik pedig még nem tud beszélni. 24 órás szolgálatban vagyok, a nap minden órájában. Az agyamat nem tudom kikapcsolni, folyamatosan azon gondolkozom, hogy milyen kezelést lehetne még kiharcolni (a létező összes Magyarországon hozzáférhető terápiát felkutattam) a férjemnek, illetve – ezzel párhuzamosan – hogyan kell például szélforgót készíteni a kisfiamnak. Nő és anya vagyok, tele kételyekkel és szomorúsággal, vajon jól csinálok-e mindent. A bizonytalanságomat álarc mögé rejtem, amit csak elő kell húznom a tarsolyomból és máris kezdődhet a harc, a küzdelem. De jó lenne időnként megpihenni és lerakni a mázsás súlyokat. De erre nincs mód. A családom belőlem merít erőt, és ha én bizonytalannak látszom, ők hogyan bízzanak magukban?
Magányos vagyok és szomorú. Pedig vidámság és jófejség álarcom is van. Soha nem panaszkodom, nagyon ritkán beszélek a férjem betegségéről, az emberek mégis elmenekülnek. Mert félnek attól, hogy ez velük is megtörténhet. Hogy az ő férjének, feleségének, a családban bárkinek bármikor lehet agydaganata, kortól függetlenül. És fél attól, hogy ő nem képes megbirkózni ezzel. Mert iszonyú a teher és nagyon sok az intéznivaló.
Hogy bírod még? Miért nem omlottál még össze? – kérdéseket szinte naponta felteszik nekem, és ez rendkívül bosszantó. Miért kellene összeomlanom? Hogy a tőlem függő két ember biztonsága elvesszen? Nem tehetem meg. Pedig időnként megtenném, de az agyam minden sejtjébe beleégett az, hogy nem lehet. Nekem erősnek kell lennem.
Már csak a kisfiam miatt is, aki tudja, hogy Apa beteg. A család nekem megrendíthetetlen támasztékot jelent jóban-rosszban, ahol a támaszték én vagyok. Szó szerint nem tudnak nélkülem élni, és ez nagy felelősség.
Bevallom eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen jó lenne összepakolni és megszökni akár egy másik földrészre, de tudom, hogy a probléma ott is utolérne egy jó adag lelkiismeret-furdalással a nyomában. A sok gond között én valahol útközben elvesztem. Már nem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok, mi a hobbim, mi a kedvenc ételem, mert csak a férjem és a kisfiam álmai a legfontosabbak. A mókuskerékből nem szállok ki, holott az erőtartalékaim erősen fogyóban vannak. De muszáj az energiáimat mozgósítani, és ezt csak a szeretetből tudom meríteni, a kisfiam mosolyából, a férjem öleléséből. Aki idén februárban – a kórházi ágyán a hatodik agyműtétre várva – azt mondta: „Én egy szerencsés ember vagyok. Szerencsés vagyok, hogy 27 évesen derült ki a betegségem és nem 14 évesen. Volt egy jó gyerekkorom, jó iskolákba jártam, sok helyre utaztam a világban, imádtam a munkámat. Megismerkedtem veled, összeházasodtunk, lett egy gyermekünk, már emiatt is megérte, hogy éltem”.
Igazi Teréz anyaként próbálom megmenteni a férjemet, hosszabbítani az életét, közben megadni mindent a kisfiamnak amit csak lehet. Egy lélegeztető gépnek érzem magam, akire rácsatlakozik a családom és tudják, hogy innentől kezdve biztonságban érezhetik magukat, mert Terézanyu (azaz én) árkot ugrik és karót nyel, de akkor is mindent elintéz.
Kedves Hédi,
nagyon megérintett a történeted, sok erőt és jó egészséget kívánok Neked!
Meg azt, hogy írjál tovább és maradjon meg benned mindig ez a fantasztikus vitalitás.
A díjhoz gratulálok!
Nagyon sírtam, annyira sajnálom, hogy ez nem fikció!
Sok erőt és derűt kívánok Neked, kedves Hédi és gratulálok
a díjhoz, nagyon megérdemled!
Kedves Hédi,
Gratulálok a díjhoz és ahhoz ahogyan képes vagy “menedzselni” az életedet!
Megrázott a történeted és az ahogyan ezt megtudtad írni.
Nekem arról szól az írásod, hogy az élet sokszor igaztalan és arról, hogy
az ember – a női ember is -, sok mindent vagy szinte mindent képes túl élni.
Sugárzik a soraid között a vitalitás és az életerő, ebből kívánok Neked sokat!
Köszönöm a hozzászólásokat, jól esnek a bíztató soraitok. Az írás segít feldolgozni azt az iszonyú fájdalmat, ami bennem van. Sajnos a férjemnek újabb agyműtét van kilátásban pár héten belül, kérlek szorítsatok!
Sokat gondolkodtam mit is írhatnék Neked, sosem találtam semmit sem odaillőnek. Nagyon “erős” nő vagy, sok derűt kívánok Neked, hogy tudjad csinálni az életeteteket!
Szorítunk!
Kedves Hédi! Isten mindenkinek annyi és akkora feladatot ad, amit elbír. Az ilyen kérdéseknek – hogy bírod stb. – tényleg nincs értelme. Annyi minden van, ami meghaladja az értelmünket! Ezek az igazi csodák! Nézz túl a jelenen: valami szépet készít neked a gondviselés!
Kedves Hedi,
Gratulalok a dijhoz es sajnalatom kifejezese mellett segiteni is szeretnek:
Szeretnem figyelmedbe ajanlani a kovetkezot: http://www.agykontroll.hu
Ezenkivul pedig Szepes Maria A mindennapi elet magiaja c. konyvet es egesz munkassagat.
Gondolataink es erzelmeink kemiai folyamatokat inditanak el a szervezetunkben es kihatnak kornyezetunkre is, akar tisztaban vagyunk vele, akar nem.
A jelen helyzetben a legrosszabb, amit tehetsz, a szomorusag!!! Javaslom, hogy AZONNAL kezdj(etek) el pozitiv jovokepeket, jeleneteket vizualizalni!!
Ha beszelsz angolul, akkor pedig a kovetkezoket nezd vegig a You Tubon:
Abraham – Esther Hicks
Illetve az osszes “quantum healing” cimszora beugro videot.
Kivanok Neked pozitiv gondolkozast es ebbol fakadoan sok boldogsagot!
Csutesz
Köszönöm a gratulációkat és a pozitív visszajelzéseket az írásommal kapcsolatban. Külön köszönöm a segítő szándékot, az ajánlott linket meg fogom nézni. Június 17-én volt az újabb műtét, minden rendben ment, a férjem már jól van. Habár az, ahogy eljutottunk a műtétig (folyamatos harc, telefonálgatás, árokugrás, karó nyelés, stb), illetve ami utána volt (professzor úr a műtét utáni napon agyi infarktust kapott, illetve még egy csomó hihetetlen dolog történt) egy külön fejezetet érdemel. A könyvem megírásán erősen gondolkozom….
Szia Hédi!
Megrendítő történeted sokkal mélyebben érint mint a többieket. Ugyanis gyógyult rákbeteg vagyok; erről szól a pályázatom.(hat műtétettel győztem!)
Erőt kapni-adni lehet, de a minden napok harcát Neked/Nektek kell végigcsinálni.
Ha esetleg bármiben tudok segíteni, üzizz,
– bár gondolom időd alig van! felvehetjük a kapcsolatot e-mailban is.
”És így mindig, amikor már azt hisszük, hogy tartalékaink fogytán
vannak, újabb forrásokra lelünk.”
Szeretettel: Éva(NetNagyi)
Kedves Hédi
Remélem olvasod még a hozzászólásokat.
Ilyen fiatalon tényleg sok erő kell ehhez. Minden elismerésem a Tiéd.
Szeretnék Veled megosztani egy információt e-mailben, hogyan tudom megtenni?
Üdv: Piroska
A te igaz történeted nyerte el nálam a fődíjat. Eszembe juttatja hogy nemcsak felfelé, hanem lefelé is kell nézni. A emberek többsége semmiségeken görcsöl, piszlicsáré ügyekért zörren össze párjával, közben neked nagy keresztet kell cipelned. Szipogva írom e pár sort, alig látok ki a könnyeim alól, és azon gondolkodom, én helyt tudtam-e volna állni ilyen kiemelkedő szinten, mint te. Sokat tanultam írásodból, és rádöbbentem addig kell megbecsüljük egymást amíg még lehet, mert korunk pestise bármikor bárkire rátámadhat. Szívből kívánom nektek, hogy ti is győztesen kerüljetek ki ebből a küzdelemből. Az írás ne hagyd abba, rendkívüli tehetséged van hozzá.
Szeretettel:giza
Kedves Hédi!
Történeted könnyezve olvastam végig… Megrendített, felkavart, de fel is rázott. Hol vannak az én életem problémái a ti drámátokhoz képest… Írásod olvasva elszégyelltem magam, hogy piszlicsáré, jelentéktelen dolgok miatt elégedetlenkedem, miközben te emberfeletti erővel küzdesz a családodért, a párodért. Tiszta szívemből kívánom, hogy igenis történjen csoda, gyógyuljon meg a férjed, és boldogságban neveljétek fel a gyermeketeket!
Mi szeptembertől ismét Budapesten élünk majd, ha bármiben segítségedre lehetek, üzenj!
Sok szeretettel: Babriella