Síre magyar!

9 hozzászólás 2010-01-13

– Zuppa, Zuzi, Zuppa (lásd: szuper) hallom ezredszerre, miközben orral fúródom a friss, jéghideg hóba.

Úgy rémlik, a bal lábam a síléccel együtt fenn maradt a hegytetőn, a másik viszont szerencsésen leért az aljára. Magam a kettő között kinyúlva, mintegy két kilométer hosszúságban, lejtőformán.

– Nóproblém? – farol mellém aggódva Helmut, a bajuszos osztrák síoktató.

Amint látja, hogy szétszóródott végtagjaimat ügyesen összegereblyézve sikkesen négykézlábra állok, megkönnyebbülve rikkantja ismét: Zuzi, zuppa! És komolyan gondolja. Egyaránt örülni tud annak, ha pofán csúszom le a hegyről, ha fenéken, vagy akár fejen állva, ő egyre csak dicsér. Néha megáll, hátranéz, csekkolja, hogy élek-e. Mutatja, hogy lélegezzek mélyeket az ózondús hegyi levegőből, csodáljam a körben kékellő hegycsúcsokat. Oktatni nem nagyon oktat, mert nem beszélni magyar, én meg német nem beszélni, de ő angol sem, tehát csak ez marad, lélegzünk mélyeket, és bármit teszek, Zuppazuzi.

Kezdek rájönni, hogy a síelés milyen rokonságot mutat az élettel: a helyzet k. meredek, és csak akkor élem túl, ha nem a jövőn tökölök, hanem a jelenre koncentrálva kizárólag Helmut sebesen távolodó piros kék anorákos alakját figyelem, igyekszem a nyomában maradni, anélkül, hogy lenéznék a hegyről. Mert ha lenéznék, tüstént konstatálnám, hogy

A: a világ tetején vagyunk, egy kilencvenfokos meredélyen

B: egyáltalán nem tudok síelni

És máris rájönnék, hogy az egész átverés, illúzió, mert úri sport ide, vagy oda, a fizikának is megvannak a maga törvényei: egyszerűen le fogok esni a hegyről, mint Newton almája a fáról.

Helmut ötvenes, jó karban lévő, pirospozsgás, napcserzette síoktató, akin látszik, hogy bármit megtenne az ügyfélért, ha az ügyfél is úgy kívánja. Asszem én megkérném, hogy mindenekelőtt vágassa le a bajuszát, de lehet, hogy a bajusz (és a vele járó kefefrizura) az osztrák férfilélek bűvös megnyilvánulása, abban hordják erejüket, akárcsak a bkv- ellenőrök.

Rökk Marika a csákányos felvonón

De Helmut egy gyöngyszem, folyamatosan beszél hozzám németül, lefelé a lejtőn, felfelé a hegyen, amint ülünk ezeken a lélekvesztőkön, a libegőn, vagy a csákányos felvonón ő éppen Rökk Marikáról nyomja, hogy az micsoda fáintos asszonyka volt. Ahogyan énekelt és táncolt és operettelt, és csárdásolt, ismerem- e kérdezi, bólogatok, ő pedig rágyújt egy nótára, érzem, hogy máris lenyomja nekem itt, a csákányos felvonón a Csárdáskirálynő valamelyik betétdalát. Amint lendülök le a felvonóról, kicsit összeakad a lécem és akkorát taknyolok, hogy kileng a lavinaveszély- jelző. De Helmut jön, kivonszol a felvonó alól, talpra állít, leporolgat és átkarolva a vállamat így szól: Zuppa, Zuzi, Ju ár a bjutiful görl.

Pedig határozottan emlékszem, hogy ma reggel is jetinek öltöztem. Ám készséggel elhiszem, hogy bjutiful vagyok, és ettől határozottan javul a hóeke technikám is, szárnyakat kapok Helmut bókjaitól, a közeli ózonlyukon át rám zuhogó uv-sugaraktól és repülök, bár síléceim kissé akadályoznak ebben.

Közben pedig megfigyelek, mint Sherlock Holmes. Ha az ember ekkora hegyek árnyékában él, mint az osztrák sógorék az Alpokéban, kénytelen kialakítani velük valamilyen vállalható viszonyt, hogy ne érezze magát rém kicsinek. Mindenkinek másféle a válasza a hegyekre, de két különbséget tennék felületes megfigyelőként: akad, aki hegyi hedonistává válik és akad, aki aszkétává.

A hegyi hedonista

Az átlagpolgár a hedonizmust választja: álló nap száguldozik a hótól szikrázó lejtőkön, fel-le fel le, néha megpihen egy – egy külön erre a célra kialakított hegyi vendéglátóipari egységben (hütte), bevág egy durva kolbászokból álló snack-et, desszertnek tol egy lavórnyi császármorzsát vagy futball-labda méretű gőzgombócot, ráküld egy sört, kettőt, esetleg egy rövidet, kettőt, majd tovább rohangász fel- le. Ám négykor pihenni tér a felvonó, álom ereszkedik hegyre, a lesült síelők leözönlenek a hegy lábánál álló nyitott hüttébe, ahol kezdetét veszi a sport legfontosabb része, a lazítás, az utójáték, amelyet elegáns francia kifejezéssel apres ski-nek neveznek. Gyakorlatban ez a síelés utáni csúnya lerészegedést jelenti. Állnak a sportolók a hegy lábánál a talponállóban, reng a lábuk alatt a föld a hamisítatlan osztrák lakodalmas rocktól és gyors egymásutánban küldik lefelé a sört röviddel, a legkeményebbek pedig, mint például Helmut is, szeretett síoktatóm, láncdohányzással teszik teljessé az élményt.

És még mindig nincs vége. Aki lábon kihordta az apres ski-t és képes felismerni az autóját (mind sötét volkswvagen, audi, vagy béemvé) elmegy a legközelebbi hegyi vendéglőbe. A hegyi vendéglőkben állandóan disznótort ülnek. Hatalmas cupákokat tolnak, rezgő csülköket, fél disznókat jóféle savanyított káposztával, és bőven öblögetik sörrel, pálesszal.

És másnap reggel kezdődik az egész elölről. Kemény sport, mondom.

A hegyi aszkéta

A másik típus viszont a hegyi aszkéta. Őt mosolytalanságáról, szikárságáról, riasztóan koravén arckifejezéséről ismerhetjük fel. Christian például, Helmuttal ellentétben állandó morcos és mizantróp arckifejezésével lopta magát szívembe. Christian odaadó híve a mountain attack, vagyis hegylerohanás című helyi sportágnak. Christian harminc, de negyvennek néz ki, szeplős, fegyelmezettre van vágva a haja, kék a szeme, és feltűnően vékonydongájú.

Minden valamirevaló nőnek az jut róla eszébe, hogy istenem, milyen sován ez a gyerek. Főznék neki valamit. Ez azért van, magyarázza vacsoránál, mert mióta a hegy lerohanásával foglalkozik, teste zsírszöveteinek aránya már-már a kritikus érték alá csökkent. A hegy megeszi az embert – magyarázza Christian, és tolja a fél disznót az arcába, hogy legyen mit ennie a hegynek. Christian egyébként önmegtartóztatóan él, nem iszik, nem dohányzik, nem mosolyog. Minden másnap, miután letette a munkát a helyi turist büró-ban, megáll a hegy lábánál sporttársaival együtt, és felnéz rá. Néz vagy háromezer méternyit felfelé, sóhajt egy nagyot, majd kezeslábasban, bakancsban, árkon-bokron, tökön-paszulyon keresztül, az embermagaságú hóban felteper a hegy tetejére. Ott elővesz a kezeslábasából valami embertelen zsebsít, felcsatolja, leszáguld a hegyről, vaksötétben, és amint leért, újra nekivág. Anyád tud erről, fiam? – horgad fel bennem a női szolidaritás.

Π-sí

Ebben a műfajban rendeznek bajnokságot is, hogy ott enné meg a fene, a jelenleg csúcstartó olasz aszkéta a fel-le- fel távot 1 óra 51 percen belül képes megtenni. Christian szerényen mondja, hogy neki ugyanez még mindig két óra negyvenhárom percébe kerül. Majd megosztja a titkot: a nagyon profik már hugyozni sem állnak meg. Meg is kérte egyik ilyen profi barátját, hogy ossza meg vele a kopirájtos technikát. Szerencsére így már neki is egyre gördülékenyebben megy, hogy kezeslábasban, tökig hóban megállás nélkül könnyítsen magán. Olyan ez, mint a forma egyben a kerékcsere, minél gyorsabban megy, annál jobb – magyarázza Christian, hátha úgy jobban értem. Hozzáteszi, hogy a felesége utálja ezt a sportot. Na ezt például sokkal inkább értem.

Christian ezt nyáron is csinálja, csak sajnos akkor nincs hó, viszont reggel hatkor már a hegyen van, hogy megnézhesse a napfelkeltét.

Gyönyörű – mondja Christian, így nem teszem fel a kérdéseket, amelyek feszítenek, de minek mész fel olyan magasra gyalog, amikor jár oda felvonó is, és ha már ott vagy, miért nem nézel szét kicsit, tényleg egész jó a kilátás, és ha meg lejöttél végre, mi a frásznak mész nyomban vissza?! És mit ér az a sport, ahol egy jót pisálni sincs idő a természetben, de visszatartom a kérdéseimet, mert nyilvánvaló, hogy ő és én más mátrixban vagyunk, én iszom, dohányzom, ő nem iszik, nem dohányzik és nem is pisil. Csak kutyafuttában.

Bár minden tiszteletem Christiáné, és örömmel főznék neki egy jó gulyást, hogy rendben legyen a zsírszövet-aránya, a magam részéről a hedonizmusra esküszöm.

Ennek érdekében sízés után bekapok egy fél fitnesz-disznót, sörrel leöblítem, majd este a sűrű, zuhogó hóban nagykabátban kiülök a panzió erkélyére és bámulom az Alpok sötét tömegét.

Kedves Alpok, bár az én nemzetem lóra termett, engedd, hogy holnap is le merjek csúszni a hátadon ezen a két semmi kis műanyag izén, ne törjem ki a nyakam-lábam, ne húzzanak el mellettem megalázó sebességgel egyméteres háromévesek. Legyen minden zuppa, ahogy Helmut mondja, és vigyázz a Christian testtömeg-indexére is. Legyünk inkább barátok, engem ne egyél meg. Köszi, Hegy.

© 2005 Rácz Zsuzsa

Hozzászólások (9)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. krisztaaa szerint:

    végig hangosan nevetve olvastam, szuper, Zsuzsi!! :o)
    annyira, hogy egyenesen kedvem támadt nekem is síelni, pedig még életemben nem volt a lábamon léc. de be kell bizonyítani, hogy megvan bennem az ehhez a sporthoz nélkülözhetetlen humorérzék&önirónia, hogy magamon (is) tudjak nevetni. mi több, elkezdtem síutakat nézni, ami, így egy órás webszörf után bevallva, nem a leghatékonyabb a vizsgaidőszakban. hmm. nem maradt más mint kislattyogni a konyhába, benyomni egy fitnesz-disznót és folytatni a tanulást. németet. hogy tudjak a síoktatóval kommunikálni.

  2. eSGé szerint:

    Zuppa, Zuzi, Zuppa!
    csatlakozom krisztaaahoz, szintén végig röhögtem,
    nagyon jó!

    az utolsó alcímet elöször nem értettem,
    “Π-sí” ??? aztán beugrott, hogy a Π az valszeg egy pi-jel akar lenni 🙂

  3. gender doktornő szerint:

    Sziasztok,
    hát ez gender-szempontból is készen van, a fiatal síelő nőre fenekedő bajszos és kefefrizurás osztrák síoktató, Helmut! Ez egy arche-típus! meg a másik, a zsebsís Krisztián aki fel le rohangál a hegyen és menet közben pisál!
    Úristen, de rég röhögtem ilyen jót!
    Ezer hála, Írónő!

  4. Micimacsó szerint:

    köszönöm a vidám perceket, nekem is nagyon bejött a síre magyar!

  5. muci szerint:

    Nekem az a legjobb rész, hogy “Néz vagy háromezer méternyit felfelé”. Én mondjuk el nem tudom képzelni, hogy rávegyem magam a síelésre valaha.

  6. krisztaaa szerint:

    eSGé, nekem csak most esett le a “Π-sí” ahogy írtad.. :oD

  7. Zita szerint:

    nagyon jóóóóóóó és nagyon vicces!

  8. bertucs szerint:

    Már olvasás közben is bizsereg a talpam, csatolnám a bakancsot! Remélem Zsuzsa is belejött, őrületes érzés síelni, nem is kell hozzá olyan magas hegy sem. Viszont tényleg ilyen figurák vannak, sőt! Még hozzáadnám a fejpánttól-zokniig harmonizáló műkörmös verziót, ők is egy nagy csoda.