Pintér Diana: Terézanyuságom története

8 hozzászólás 2010-06-17

Az elhatározás azonban megmaradt. Konkrétan a hármas, majd a négyes szám bűvkörében éltem, már ami a gyerekek számát illeti. Aztán persze ehhez társultak olyan álmok, hogy amellett, hogy boldog anyuka leszek, természetesen világszép és csodaokos gyerekekkel, még én is sikeres leszek, minimum két nyelvet fogok beszélni az anyanyelvemen kívül, és egy csomó ember fog hozzám fordulni tanácsért. Mert majd én leszek az ország sztárkönyvelője.

Ami nem szerepelt az álmaimban, azt hívják valóságnak. Mert ki az, aki az álmaiban is tudja, hogy ha egy kicsit is kevésbé egészséges a többieknél, akkor az már bizony komoly problémát okoz még a tanulás terén is. Sebaj, nem kell sztárkönyvelőség, megelégszem egy középszerű mérlegképessel is. Ekkor kötöttem az első alkut magammal, és még könnyen ment. Fiatal voltam, és optimista, gondolván, ha most nem, hát majd később.. időm, mint a tenger. Aztán az első kudarcot is ezzel az optimizmussal dolgoztam fel, legalábbis még viszonylag vállrándítva vettem tudomásul, hogy mégsem leszek még csak mérlegképes sem.

A másik elhatározás viszont működött. Irtó nagy szerencsém is volt hozzá, az nyilvánvaló. Jó korán megtaláltam azt a társat, aki hajlandó volt osztozni a gyerek utáni vágyamban, és még csak feltételeket sem támasztott. Így jöttek a gyerekek szépen, sorban, háromévenként. Kit érdekel a szakmai kudarc, ha itt vannak a megálmodott világszép és csodaokos gyerekek? Természetanyánk kis fricskáját is méltósággal viseltem, amikor még harmadik gyermekem is fiúként látta meg a napvilágot. Olyan hihetetlen könnyedén lehet ezen az apróságon felülemelkedni. Hát leszek akkor fiús anyuka, nem a világ vége az sem. És vigasztaltam magam azzal, hogy míg majd a csupalányos anyukák nem győzik az intim betétet beszerezni annak idején, addig nekem elég lesz egy családi kiszerelésű óvszert szétosztanom egy-egy hétvégén.

Amikor felébredtem az anyukás álomvilágomból, hirtelen ott találtam magam a véres valóságban. És itt kezdődött a „terézanyuság”, kérem szépen. Szép lassan magamhoz tértem, és leszálltam a rózsaszín, vagyis esetemben inkább világoskék felhőkről, mikor elhatároztam, hogy oké, akkor most már lehetek lassan újfent sikeres ember is, nemcsak az a fajta háztartási kellék, akinek nyolc keze van, és egyikkel enni ad, másikkal sütit süt, harmadikkal rendet rak, negyedikkel tereget, ötödikkel orrot töröl, hatodikkal mosolyogva szedi ki a gyereket a mosogatóból, hetedikkel sminkel, a nyolcadikkal pedig még férjet is ölel. Megkezdődött a többsíkon zajló canossa járás. Állást kerestem. Minden létező helyet megpályáztam, bár minden kutatóakció során fájdalmasan nyilallt belém, hogy nem vagyok éppen piacképes. Ha nagyritkán eljutottam az állásinterjúig, ott aztán szembesültem azzal, hogy az emberek többsége azt gondolja rólam, hogy minimum nem vagyok normális. Vagy ha normális vagyok, akkor nem eléggé terhelhető.

Többször estem ez alatt az idő alatt olyan mértékben magam alá, mikor már eljön az idő, hogy fel kell tennem a kérdést bárkinek, aki velem szembe jön, hogy „nem láttál valahol?” Szerencsém volt, mert azért akadt, aki látott. Akadtak olyanok is, akik nemcsak láttak, de segítettek visszanyitni a szemem is. Szép lassan szembesültem magammal. Hol röpködtem a boldogságtól eközben, hol inkább elbújtam egy sarokban zokogva, de mindez én voltam. Megismertem egy olyan világot, amiről nem is sejtettem, hogy bennem is létezik, pedig de. Megismertem önmagam, aki amellett, hogy sokkezű anyuka, feleség, nő, mégis ember maradt.

Nem könnyű ide eljutni egy olyan társadalomban, ahol skatulyák vannak mindennek. Bezár, és nehéz belőle szabadulni. Mert aki azt választja, hogy anyuka lesz, hát legyen anyuka, és ne akarjon már mást. Aki pedig karriert épít, ne akarjon családot, mert két helyen nem lehet egyszerre. Választott magának egy irányt, hát be kell tartani a játékszabályokat. Az élet azonban egy olyan társasjáték, ahol folyton változnak a szabályok, mert mindig átírjuk őket. Hol szükségből, hol azért, hogy jó legyen nekünk. Kegyes és kegyetlen csalások sorozata tarkít mindent. Nem könnyű kiigazodni a sok játékos között, és kiválogatni közülük azokat, akikkel egy csapatban kell játszanod. Nem könnyű, de nem is lehetetlen vállalkozás. Hosszú ideig tart, ám megér minden fáradtságot, még azon az áron is, ha közben mégis kiderül, minden marad a régiben.. mert az álom megvalósult. Hogy melyik álom az, ekkor már teljesen mindegy. Lettél valaki, attól, amit választottál magadnak.

Én is választottam. Nap mint nap szembesülök miatta korlátokkal, előítéletekkel, okoznak fájdalmat meggondolatlan mondatok, de mégis tudom, hogy jól választottam akkor, mikor a terézanyuságnak azt a formáját választottam, aki nem karriert épít, hanem gyereket nevel, és nem pasit hajkurász, hanem vacsorát főz, miközben bárkinek szívesen segít. Van egy csomó önző indokom, hogy miért jó így élni, de kevesen vannak, akiknek mindez nem kínaiul van. Néha magamat is emlékeztetnem kell rá, ha épp süllyednék lefelé a mocsárban. Néha másokat emlékeztetek rá. Amitől biztos lehetek a választásom tökéletességében, az pedig nem kifejezhető még a mi oly gazdag szókincsű anyanyelvünkkel sem. Nem jó szó rá, hogy boldogság. Nem jó szó rá, hogy öröm. És nem jó szó rá az sem, hogy szeretet. Mindez együtt. Valami, ami több mindennél.
Terézanyuság ez, vagy bármi más, nem tudom. Leginkább egy olyan nő élete, aki mindenféle külső befolyás ellenére is rendületlenül hisz abban, hogy csak „szeretni kell, ennyi az egész..”

Hozzászólások (8)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. Lizi szerint:

    Kedves Diana!
    Jól választottál életet!
    és még jól is tudsz írni,
    nekem nagyon tetszik, gratulálok!

  2. macskusz szerint:

    Ehelyett szívesen olvastam volna konkrétumot: tehát főállású anya lettél?
    “Választott magának egy irányt, hát be kell tartani a játékszabályokat. Az élet azonban egy olyan társasjáték, ahol folyton változnak a szabályok, mert mindig átírjuk őket. Hol szükségből, hol azért, hogy jó legyen nekünk. Kegyes és kegyetlen csalások sorozata tarkít mindent. Nem könnyű kiigazodni a sok játékos között, és kiválogatni közülük azokat, akikkel egy csapatban kell játszanod. Nem könnyű, de nem is lehetetlen vállalkozás. Hosszú ideig tart, ám megér minden fáradtságot, még azon az áron is, ha közben mégis kiderül, minden marad a régiben.. mert az álom megvalósult. ”
    Szerintem túl általános, mintha takargatnál valamit, miért nem mondtad el, mi van ennek a filozofálásnak a hátterében?

  3. katka szerint:

    Macskusz, lehet, hogy én nem jól értem, de szerintem főállású anya lett Diana, ha definiálnunk kell, és talán még mellette jótékony munkákat is végez. Én is kíváncsi lennék erre.

  4. Dius szerint:

    Kedves Lizi, macskusz, és katka!
    Köszönöm, hogy elolvastátok, Zsuzsáéknak pedig köszönöm, hogy felrakták. 🙂
    És legfőképp macskusz, Neked válaszolok, mert Te kérdeztél. A válasz benne van szerintem ebben: “Én is választottam. Nap mint nap szembesülök miatta korlátokkal, előítéletekkel, okoznak fájdalmat meggondolatlan mondatok, de mégis tudom, hogy jól választottam akkor, mikor a terézanyuságnak azt a formáját választottam, aki nem karriert épít, hanem gyereket nevel, és nem pasit hajkurász, hanem vacsorát főz, miközben bárkinek szívesen segít.”
    A kifejtés azért maradt el, mert “kötve volt a kezem” azzal az ötezer karakteres terjedelemmel, így kénytelen voltam megmaradni a viszonylagos általánosságnál.
    De igen, katkának igaza van, jelen pillanatban főállású anya vagyok, és mellette jótékonykodásként az óvoda szülői szervezetének elnöke vagyok, az óvoda alapítványának a kuratóriumi tagja, és az iskola szülői szervezetét is segítem. Ezek a hivatalos “segítő” dolgok, a többi meg csak jön.. mert segítségre mindig szükség van.

  5. moki szerint:

    Kedves Dia!
    Megerősítem én is, hogy (szerencsére) mindig vannak olyanok akik nem csak látnak bennünket, de segítenek, méghozzá nagyon sokat! Ők ugyebár az igazi Barátok, és azok akiket akkor találsz meg mikor önmagadat keresed és rakod éppen össze. Ő nélkülük én sem boldogultam volna! Hál’Istennek valaki mindig seggbe rúgott, hogy szedd már magad össze, már fénylik az alagút…..és itt is akad néhány jóismerős aki már csak azzal is segít hogy elolvas, válaszol, véleményez. Szentjánosbogarak az alagútban, mondtam, már fényesedik…… 😉

  6. macskusz szerint:

    Értem, Dius, csak azt szívesebben olvastam volna, hogyan jutottál el a döntésig: mert ez a fontos (nyilván nekem, mert én is érintett vagyok ebben, lennének, vannak ilyen döntéshelyzetek az életemben), mint azokat az általános érvényű igazságokat. Szóval belefért volna szerintem a karakterszámba, ha elhagyod a fent idézett sorokat.

  7. Kondéros szerint:

    Kedves Diana,

    annyira jól esik végre olyat olvasni, aki képes volt egy hosszú folyamat végén döntést hozni és önismerettel választani. Végre valaki, aki nem azon sír, hogy miért nem lehet mindent egyszerre, meg bezzeg a férfiaknak, meg a rohadt társadalom, aki ehhez nem asszisztál, komolyan mondom, üdítő.
    Én még mindig várom, hogy majd legyen az a négy gyerek, de lassan nekem is be kell látni, hogy (valószínűleg) nem lehet mindent. Remélem én is eljutok a megnyugvásnak arra a szintjére, ahová te.

  8. Evike1016 szerint:

    Szia Diana!
    lassan haladok az olvasással, mert mindig vmi közbe-jön!
    Novelládat olvasva potyogtak a könnyeim! Nehéz megszólalni, szívedből szakadt ki ez az írás!!!!
    GRATULÁLOK!!! annál is inkább, mivel háromunokás nagyi vagyok! Ikerlányok 6-; Ádám 2 éves!
    Nemtom voltál-e mostanában a honlapon? Ott meg egy jó kis csetelő-csapat alakult!!!
    E-mail kapcsolatot létesítettünk….
    szeretettel:
    Éva (NetNagyi)