Minden újszülött UFO

[ 1 ] 2009-12-09

Isten hozta Edinát és Simont!

Nekem a parányi ufókról egyelőre csak másodkézből vannak tapasztalataim.

Az úgy volt, hogy az öcsém bejelentette, jön a gyerek. (Na de honnan, mivégre, ugye?)

És tényleg jött, ripsz ropsz, ahogyan bejelentkezett kilenc kerekedő hónapra, rendben meg is érkezett.

Ezt azért nem könnyű egy nővérnek megemészteni, na. Hogy az öcsém apa lett. Mindenféle kételyek kezdtek kísérteni, miszerint rendes nő vagyok-e én, ha még nem teljesítettem szent biológiai kötelességemet. Meg hogyan is jön ő ahhoz, a tesóm, hogy hamarabb, mint én, aki mégiscsak rangidős vagyok. És akkor még a kisdedről nem is szóltam. Fogom-e szeretni, úgy szívből, igazán. Fog-e ő szeretni, mint édes jó nagynénikéjét? Szerencsére tudom, hogy van egy fórom, mert négy szemem adatott. Lásd szemüveg, ami nagyon bejön tapasztalatom szerint a gyerekembereknek. Így lettem én a négyszemű nagynénike. Ez egyelőre egyáltalán nem hozza lázba a kéthónapos vadonatúj családtagot. Négy szem, na és akkor.

Mikor először találkoztunk, aludt. Mikor másodszor, akkor is. Mikor harmadszor, akkor is, de az édes szülők váltig állították, hogy ezt csak akkor csinálja, ha tiszteletünket tesszük náluk. Talán nem kíváncsi, bizonytalanodtam el. Egyébként fülledt, párás, babaszagú meleg volt a lakásban és mélységes csönd: ebből éreztem jelenlétét. És még valamiből, amit nem tudok pontosan megfogalmazni. De nagyon jó érzés.

Aztán negyedszerre ébren volt, de dühös. Szerintem miattunk, a betolakodók miatt, hogy mit kolbászolunk mi az ő birodalmában, elvonva kissé édes szülei figyelmét róla. Aki mégiscsak a főszereplő, akárhogy szépítjük. Ötödszörre épp akkor érkeztünk, mikor erélyes hangon enni kért. Édesanyja, míg feltálalta magát, kezembe nyomta. Csináljak vele valamit. Úrrá lett rajtam a vakrémület. Ordított, kétöklömnyi feje csak lilult, hiába mondtam neki, hogy baba, babuska, nincsen baj, kaja tüstént lesz, olvassak fel neked a Taóból? Meséljek vicceket? Énekeljek népdalokat? Hiába.

Égtem, mint a rongy, gyermek meg csak ordított torkaszakadtából. Hatodszorra épp jól volt lakva, kegyeskedett ébren is lenni, kicsit megnézett magának, méregetett. Igyekeztem jó benyomást tenni rá. Szia, én vagyok az apukád tesója. Elég jó fej vagyok. Tudok cigánykerekezni, mindkét oldalra. Ha akarod, megtanítalak. Ha kamasz leszel, és elszakadási törekvéseid támadnak, majd nekem jól elpanaszolhatod, milyen maradiak is a szüleid. Én kiköpött olyan maradi leszek, de majd tettetem, hogy á, dehogy.

Hetedszerre ő jött hozzánk, szüleivel. Éppen aludt kiszedhető gyerekülésében, majd felébredt, meglátott engem, aztán a pasimat. A pasimnak hosszú, hullámos haja van és fülbevalója. Esélyem se volt az okulárémmal. Úgy nézett rá, mint egy istenre, az meg ringatta. Nagyon jól elvoltak. Csíkos sapkájában a gyermek pont úgy festett, mint Moha és Páfrány a csehszlovák rajzfilmből.

Mardosott a féltékenység.

Később kissé bedühödött, mert végre haza akart menni. Akkor papája, az én öcsém, karjába vette, és kappanhangján elénekelte neki az „árva lila tulipán, sír a szerelem után” kezdetű mulatóst, amitől a gyerek le volt nyűgözve. Egy darabig. Aztán újból hangosan követelte, hogy menjünk végre haza. Akkor a tesóm, a kétméteres szőke óriás azt játszotta, hogy sétálunk, járkálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs, hogy recsegtek bele a térdizületei.

Gyermek elpisszent és csendben, de azért meglehetős gyanakvással méregette apját, a megasztárt. Én is elpisszentem, és csak lestem, az én tesóm ezt meg honnan tudja. Honnan tud ilyen végtelen természetességgel, odaadással bánni egy hatvancentis, ötkilós ufóval? És éreztem, hogy baj van, mert csúnyán megvizesedik a szemem, és mindjárt akkora könnyeket hullatok a meghatottságtól, mint három nílusi krokodilus.

Nyolcadszorra nem aludt, nem is követelt tejet éppen. Ébren volt, a karomban. Ringattam, meg dudorásztam neki fahangomon, hátha bevágódom végre.

Egy ideig kerülte a tekintetemet. Nézte a plafont, a konyhabútort, a lámpát, és néha rám-rám sandított. Nehogy már azt hidd, hogy csak úgy meghódíthatsz, üzente. Férfi, persze, az istenadta. Aztán rám nézett. Úgy meglepődtem, hogy dúdolni, mozdulni sem mertem.

Csak nézett állhatatosan azzal a sötétkék babaszemével. Egy szempillantása alatt megértettem, hogy tudja. Minden titkomat, ufóságomat, kételyemet. Hogy én mennyire félek az elhatározástól, a szüléstől.

És akkor egyszercsak azt mondta, tisztán, jól érthetően, bár csak én hallottam, hogy ugyan már, öreglány. Ne légy már úgy beszarva, te is ilyen ufóként kezdted, aztán mire vitted, lám, cserebogár, sárga cserebogár.

– Nyugi, nem véletlenül jöttem pont ide, hozzátok. Dolgunk van egymással. – mondta.

És akkor lelazultam végre, ő meg elernyedt, hat kilóját tíznek éreztem, és csendben elaludt a karomban. Így ismerkedtünk meg. Isten hozott nálunk, kicsi ufo. Légy boldog.

© 2006 Rácz Zsuzsa

Hozzászólások (1)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. Ny. F. Virág szerint:

    Öcsémnek van egy öt éves kislánya, Vivien. Ő a mindenem, megtanított arra, hogy nem kell félni a kisgyerekektől. Előtte én is pánikba estem. És mindegyik, kezembe csent baba ordított, mert érezte hogy nincs biztonságban, hiszen féltem tőlük. De amikor Vivien először mászott magától az ölembe… az elmondhatatlanul jó érzés volt. Rajongunk egymásért.