Csite – Balogh Éva: Terézanyuságom története

5 hozzászólás 2010-06-24

Frankó!? Ez volt a negyedik nap, amit abban az izgalomban töltöttem, hogy na most(!) kell menni a kórházba szülni. Tegnap hajnalban már addig is eljutottunk, hogy összepakoltunk, indulásra készen ott álltunk az ajtóban, mikor abbamaradt a fájás. Szóval vártam.

Még mindig jöttek a fájások. Felkeltettem megint a férjemet, most tényleg lesz valami. Felhívtam az orvosomat, hogy megkezdődött (ma megint úgy érzem). Közölte, hogy menjek be a kórházba, ha tényleg
beiindult a szülés, majd a kollégái szólnak neki, akkor jön azonnal. Egyre jobb!? Összepakoltunk és elindultunk.

Útközben azon morfondíroztam, hogy innentől fogva a hátsó ülésen mindig lesz gyerekülés, és vennem kell még “Baba a fedélzeten” kistáblát a hátsó ablakba….

És kezdett lassan realizálódni bennem, hogy ettől a naptól fogva minden más lesz. Teljesen új szerepkörbe fogunk belepottyani. A kapcsolatunk jól működött eddig. Voltak vitáink, de meg tudtuk beszélni őket. Azt láttam a Petiben, amit kerestem mindig is egy férfiban. Megértő társ, jó apa. Biztos pont voltunk egymásnak, úgy
éreztem együtt vagyunk igazán egészek. Soha sem szeretettem az ilyen giccses mondatokat, de vele kapcsolatban akkor is ezeket érzem. Mielőtt megismerkedtünk két évig voltam egyedül. Már lassan négy éve
élünk együtt, de a mai napig jól esik kimondanom, hogy EGYÜTT. Csak egy szó, de mégis többnek érzem magam tőle. A szüléstől világéletemben, nem hogy féltem, hanem rettegtem. Az, hogy mind- ezt, most a társammal csináljuk végig, rengeteg erőt ad nekem.

Mikor odaértünk egy nővérke várt az ajtóban, és közölte, hogy vigyem a cuccomat magammal a vajúdóba, mert jelenleg nincsen szabad ágy. Szuper!? Előkészített a szüléshez, aztán vártunk és vártunk. A gumilabdán üldögélve megkaptam a vaságy keretét a fájdalomtól, és valahogy nem tudtam értékelni, hogy a Peti képet akar készíteni rólam. Ez nem az a pillanat, amit vissza akarok nézegetni a fotóalbumunkban. Nem fordultam meg, és nem mosolyogtam, max. vicsorítani tudtam volna.
Egyre erősebben és rövidebb szünetekkel jöttek a fájásaim. Négy óra múlva már hívták az orvosomat, hogy siessen, mert kitágultam annyira, hogy bármikor megszülhetek. Hál isten odaért. Magzatburok repesztés. Közölték, hogy nem jól fordult be a baba a szülőcsatornába, várnunk kell. Még valami!? Két óra múlva megcsászároztak, és meglett a
kisfiam.

A párom azóta elmesélte, hogy teljesen más szemmel nézi a világot a szülés óta. Felnéz a nőkre, rám. Sokat jelentett neki, hogy bent volt velem, vigyázott ránk. Megkönnyebült, mikor a Gergő felsírt, és engem is épségben kitoltak a műtőből. Igazán összekötöt minket ez az emlék. Egy család lettünk. Én ott a kórházban nem éreztem még ezt, csak
itthon, mikor már mi magunk lehettünk, a mi kis otthonunkban.

A kezdeti lelkesedés lecsengése után, jöttek a vihar felhők. Bennem tomboltak a hormonok, mind a ketten szenvedtünk a kialvatlanságtól és a fáradságtól. Egyszerre kellett helytállnunk, és hozzászoknunk, hogy szülők lettünk, felelőséggel vagyunk egy pici emberért. Rettegve álltunk a kiságya mellett, hogy biztos, hogy vesz levegőt, tuti elég
melegen öltöztettük fel, stb.. Néha azon összekaptunk, hogy mennyire melegítettem meg a lefejt anyatejet. Most már persze csak nevetek rajta, de akkor határozottan úgy éreztem, hogy – édesanyám, én nem ezt a lovat akartam, mi lesz most velem. Sok átbeszélt éjszaka után lassan kezdet helyreállni a rend közöttünk. Rengeteget küzdőttünk mind a
ketten a kapcsolatunkért. Tudatosan építettük fel újra az egészet. Nem volt egyszerű, de megérte.

Kiváncsian várom, hogy mi lesz a következő akadály, hogy együtt leküzdhessük, mert szeretem a családom és ők is engem, és ez igazán megér néhány ajtó csapkodást;-).

Hozzászólások (5)

Trackback URL | Hozzászólások RSS csatornája

  1. nusiposta szerint:

    Kedves Éva!

    Igen, ezt olyan kevesen mondják ki, hogy a szülés után nem a mámor, hanem a fájdalom és a kétségbeesés önti el az embert. Én , mikor a kórházból hazajöttünk, azt éreztem, hogy nem tudom felnevelni a kisfiamat, három napig bőgtem folyamatosan. Persze azóta minden rendeződött, csak ezt senki se mondta, hogy ez természetes ilyenkor.
    Sok boldogságot nektek!!!
    Üdvözlettel: Nusi

  2. Evike1016 szerint:

    Szia Éva!
    Háromunokás nagyiként teljesen megértem érzéseidet. Bár néha emlékezetem mozivásznán előhívom a 36 évvel ezelőtt “énemet” is. Örülök, hogy megosztottad tapasztalataidat velünk!
    Neveljétek erőben, egészségben gyermeketeket!
    Üdv: NetNagyi/Éva

  3. moki szerint:

    Most is hiszem, hogy sokmindent lehet megoldani, ha beszélünk-beszélgetünk (pedig soxor éreztem, h. biztos csak én vagyok ilyen naív), nektek sikerült rendbe jönni, büszkék is lehettek rá! így biztosan menni fog az a szekér, amibe bevackoltatok, mégha néha “defektet” is kap!

  4. macskusz szerint:

    Szia, két természetes szülés után a harmadikat én is császárral hoztam a világra, hidd el, sokkal nehezebb abból lelkileg is felépülni, mint a rendes szülésből. Egy ismerősöm szintén két normál szülés után ugyanígy járt, és 6 hónapig csak ült és sírt, a húga látta el a háztartását. Meg aztán a tejet nem kell llefejni! Az annyi macerával jár. A második és harmadik gyereket már egyáltalán nem is mértem, csak szoptak:) Puszi!

  5. woodstock szerint:

    A kedvenc pici rokonom története! 🙂 Gratulálok, nagyon jó lett a cikk! Puszi! :-* B.