Állítsátok meg Terézanyut! – részletek
Elmentem a nőgyógyászhoz félévi rendes kontrollra. Sztárdoki, kopaszodik, hangja gyengéd, behízelgő, ujjai finomak, nőkhöz szokottak. Félek tőle, mert belém lát. Úgy szoktam tenni, mintha állati kemény csaj lennék.
Mindig megkérdezi, pedig már három éve, azóta járok hozzá, és nincs változás, hogy mikor akarok gyereket.
—Doktor úr — mondom élesen, sokadszorra —, tud valakit, aki gyereket akar tőlem? Mert én momentán nem tudok.
—Ne vicceljen, Kata, maga egy csinos és okos nő. A legtöbb férfi örül, ha ilyen jut neki, mint maga. Miért nem állapodik meg végre valaki mellett?
—Az nem olyan egyszerű — felelem ingerülten, aztán eszembe jut egy mentség. — Tudja, doktor úr, velem nem könnyű, én egy autonóm nő vagyok.
Doki bólogat kedvesen, nem szól egy szót sem. Fekszem a vizsgálóasztalon, térdhajlatomat égeti a kengyel hidege, de a derekam alatt izzad a műbőr. Sehol egy hang, csak fehér fertőtlenítőszag. Széttárt lábaim közül egyszer csak feltekint a Doki, Szemüvege fölött rám néz, és azt kérdezi:
— Hogy mondta, Kata, milyen nő maga? Autonóm? Mit is jelent az?
Független, akarom mondani, de nincs kinek, mert a feje újból eltűnik a lábaim között.
