Szécsi Noémi: Gondolatolvasó
Ha az irodalomtanár-könyvmoly nagymamám élne még, orrára tolt olvasószemüvege fölött jelentőségteljes pillantást vetve rám ezt mondaná: Szécsi Noémi egy igazán komoly író. (Csak tapintatból nem fűzné hozzá, hogy bezzeg.) És talán még hozzátenné: tudod, olyan régimódian komoly. És én érteni vélném, mire gondol, mert Szécsi Noémi pályáját követve magam is azt gondolom, hogy ő olyan igazi, amilyennek gyerekkoromban az írókat képzeltem. Az a fajta kivételesen tehetséges és alapos szakember, akinél minden mondatnak, minden karakternek jelentősége van, aki a pongyolaságot hírből sem ismeri. Aki, ha a 19. századi Franciaországot választja regénye színhelyének, akkor nem csupán megtanul franciául, (valóban megtanult) hanem minden apró kultúrtörténeti részletért feltúrja a könyv- és levéltárakat és azt is tudja, hogyan kell felvenni egy halcsontos fűzőt, ha már elengedhetetlen része volt akkoriban ez a rémség a nők életének.
Gondolatolvasó címmel tavaly megjelent regényében is megjelenik ez az alaposság, a 19. század magán- és közéletének lenyűgöző ismerete. A Gondolatolvasó a tervezett trilógiájának második része. Az első rész, a Nyughatatlanok, az 1848-as emigráns Bárdy család története, a második rész, bár teljesen függetlenül érthető és olvasható, a Bárdy család második generációjának krónikája a pici gyermekként megismert Bárdy Fülöp tolmácsolásában.
Fülöpről az első részből csak annyit tudunk meg, hogy valami baj van vele, mert nem akar beszélni és orvostól orvosig rángatják szegényt.
A Gondolatolvasó a süketnéma Fülöp felnőtté válásának regénye.
„Anyánkkal néhány egyszerű jelet is használtunk egymás között: jöjj és menj, evés, ivás, kérem és köszönöm, helyes és helytelen és így tovább. Talán attól rettegett, ha nem csiszolja az elmémet, afféle falu bolondja lesz belőlem, aki nyálcsorgatva hol hörög, hol vihog. Mintha mindannyiszor megkönnyebbülés áradt volna szét az arcán, amikor megértettem, vagy alkalmaztam a jelet. Egyébként úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Aki előtt minden elhangozhat, mert akkora hatással lesz rá, mint a falitükörre vagy az éjjeliszekrényre.”
Nem meglepően Fülöp életcélja ebből a tárgyszerepből, a „falitükörség”-ből való kilépés, és egyáltalán az, hogy ha hallhatóvá nem is, de legalább láthatóvá váljék a többi, egészséges ember számára. Szívszorító olvasni az elszigeteltségéről és magányáról, és idegenkedéstől, sőt megvetettségről, ami akkoriban a mássággal élő embereket sújtotta – mondanám, ha nem tudnám, hogy ma is épp eleget szenvednek másságuk miatt egyebek között a süketnémák is. Szécsi Noémi kínzó alapossággal rajzolja meg Fülöp küzdelmét, és mivel a főszereplő nem támaszkodhat az egyik legfontosabb érzékszervére, ezért az író az olvasó legkülönbözőbb érzékszerveit veszi profi módon célba. A szaglásnak, a tapintásnak, a látásnak különösen nagy jelentősége lesz, és bár Szécsi minden könyve ilyen, ha lehet, ez még filmszerűbb. Igazi kosztümös nagyregény, amelyben hallani lehet a csipkés szoknyák suhogását, és az ágyúk dörgését, szaga van a vetetlen ágynak, a mosdatlan testeknek és a parfümnek is, a sós nizzai szélnek, amely a tenger felől fúj.
Fülöp legfőbb szövetségese nővére, Matild, vagyis Tita, aki a saját elszigeteltségéből, mely női mivoltával jár, színésznői ambíciókat dédelgetve szeretne kitörni és ebben Fülöpre támaszkodik, aki hiába szeretne, fogyatékossága révén nem tudja betölteni a neki szánt idősebb férfi, az oltalmazó báty szerepét. Drámai kérdése a történetnek, hogy minden intelligenciája és érzékenysége dacára vajon sikerül- e Fülöpnek olyan férfivá érnie, akit maga is el tud fogadni és mások is kénytelenek egyenrangúként kezelni.
Ebben természetesen az dönt majd leginkább, hogy szerencsés lesz-e a szerelemben, melyről így nyilatkozik:
„Ez hát a szerelem, gondoltam undorral, már csak ez hiányzott. Újabb hiábavaló szenvedés az eddigiek tetejébe.”
De a legjobban azt szeretem az egész könyvben, hogy mint minden könyvének jelentős szereplőjében, Szécsi Noémi ezen főhősében is megcsillan az írónő szarkasztikus, karcos humora.
