Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok
Az idei év egyik legizgalmasabb irodalmi történése, hogy Hercule Poirot visszatért! A hír alapját sajnos nem egy eddig ismeretlen Agatha Christie-kézirat felbukkanása adja – ami ugyanakkor Christie-hez méltó fordulat lenne −, hanem az, hogy a brit krimiíró, Sophie Hannah legújabb regényében, A monogramos gyilkosságokban hosszú távollét után újra felbukkan kedvenc belga nyomozónk. Ez pedig valódi irodalomtörténeti mérföldkő, hiszen az elmúlt 38 év során, azaz az utolsó Poirot-regény megjelenése óta ez az első alkalom, hogy Agatha Christie örökösei áldásukat adták a folytatásra.
A történet szerint monogramos gyilkosságokra 1929-ben kerül sor, amikor is gyászos nap virrad a neves Bloxham Szállóra: három különböző szobában három holttestre bukkannak, akiknek szájában a gyilkos gondosan elhelyezett egy-egy monogramos mandzsettagombot. Az esethez pedig – minő meglepetés! – Poirot újdonsült barátját, a fiatal Catchpool felügyelőt rendelik ki, aki minden rendőri rutinja ellenére döbbenten áll az események előtt. Poirot-t azonban nem lehet néhány gondosan elrendezett holttesttel és mandzsettagombbal kizökkenteni, így nem csupán Catchpoolt állítja munkába, hanem jól megérdemelt pihenőjét feladva ő maga is akcióba lendül, és a Bloxhamben elkövetett bűntények felderítése mellett még annak a hölgynek is igyekszik nyomára bukkanni, aki a gyilkosság napján meglehetős kétségbeesésével vonta magára kedvenc nyomozónk figyelmét.
A szín tehát nem is lehetne méltóbb Agatha Christie-hez: egy elegáns szálloda, első pillantásra látszólag értelmetlen, de nyilvánvalóan összefüggő halálesetek, és egy bajba jutott hölgy – minden adott ahhoz, hogy Poirot visszatérjen önként vállalt száműzetéséből (amelybe épp a munka és a világ elől vonult el), majd pedig a kis szürke sejtek segítségével kellőképpen összezavarjon mindenkit, különösen újdonsült szárnysegédjét, Catchpool felügyelőt. Hiába, nem egyszerű a szárnysegédek sorsa. Ugyan mon ami Hastings ebből a kötetből hiányzik, de nem kell aggódni, Catchpool helyette is értetlenkedik épp eleget – legalábbis amikor nem majdani keresztrejtvényének összeállításán dolgozik. No de mivel is töltené Hercule Poirot a napjait, ha a Scotland Yard minden esetben gyorsan és kompetensen megoldaná a rábízott ügyeket? Na ugye.
Természetesen a londoni nyüzsgés mellől nem hiányozhat a vidéki Anglia sem – és meg kell mondjam, ennél a Great Hollingnál baljóslatúbb falut még nem látott a világ. A balsejtelem mellé hideg fogadtatás, titokzatosan viselkedő lakosság és évtizedes rejtély is dukál, mindez pedig ezer szálon bogozódik össze a Bloxhamben történtekkel.
Persze rejtély ide és gyilkosság oda, feltehetően mindenkit az érdekel, vajon Sophie Hannah-nak sikerült-e méltó Agatha Christie-regényt írnia? Erre persze nem is olyan egyszerű a válasz: én a magam részéről maradéktalan lelkesedéssel és izgalommal olvastam A monogramos gyilkosságokat, a regényt azonban számos kritika érte: többen hiányolják Christie egyszerűségét, lényegre törő stílusát, és úgy általánosságban azt a megfoghatatlan valamit, amitől egy Poirot-regény az lesz, ami. Igaz ugyan, hogy a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek Dame Agatha írta volna, a befejezésben pedig talán indokolatlanul körmönfont, ugyanakkor én azon a véleményen vagyok, hogy voltaképpen teljesen mindegy, hogyan írta volna meg ezt a történetet Agatha Christie – A monogramos gyilkosságokat Sophie Hannah írta, és piszok jó lett. Bienvenue, M. Poirot.
