A. S. A. Harrison: Halálos hallgatás
Ha általánosan még nem is elismert igazság, én azonban mindenképpen azt tartom, hogy a „normális” emberek a legrémisztőbbek. Azt, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, bizonyítja számos, mostanában nagy népszerűséget elért történet, mint például Gillian Flynn Holtodiglanja is, amely a regény sikere után néhány hete már a magyar mozikban is látható. Mivel mindkét történet egy, kezdetben ideálisnak tűnő párkapcsolat legsötétebb bugyraiba száll alá, elkerülhetetlennek tűnik az összehasonlítás a Holtodiglan és A. S. A. Harrison Halálos hallgatása között, ám voltaképpen a hasonlóságok igen hamar véget érnek. Míg Flynn regényének (egyik) központi kérdése a tettes kiléte (és persze az, hogy mégis mi történt valójában), addig a Halálos hallgatásban igen hamar megtudjuk: valaki meg fog halni, ami pedig a feleség, Jodi lelkén szárad majd. A kérdés csak az, hogyan.
Hiszen látszólag minden olyan remekül alakul: Jodi és Todd már húsz éve vannak együtt, mindketten viszonylag sikeresek és elégedettek a munkájukkal, élvezik az élet apró örömeit, és végre mintha Todd is kilábalt volna korábbi depressziójából. Mindez azonban csupán a felszín: Jodi életét a látszat tökéletesítésének szenteli, miközben a tagadás és a kellemetlen emlékek elfojtásának nagymesterévé válik; Todd pedig szemrebbenés nélkül folytat viszonyt egy fiatal nővel. Ez a szituáció mindenki számára kielégítő, amíg mindkét fél úgy tehet, mintha nem tudna semmiről, ám amikor a Másik Nő olyan helyzettel szembesíti Toddot, amelyet már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, felborul az eddig olyan kiválóan működő rendszer, és sarokba szorítva hirtelen mindenki kiszámíthatatlanul kezd viselkedni.
Ebben a történetben a legfélelmetesebb talán az, milyen nagy ára is van annak, hogy „normális ember” legyen valaki: van, aki inkább elfeledi a vele történt szörnyűségeket, netán tudatosan dolgozik azon, hogy szemet hunyjon az őt ért sérelmek fölött, míg mások annyira szabadulni akarnak a rossz szülői és egyéb példáktól, hogy végül ugyanarra a sorsra jutnak, mint amitől annyira irtóztak. A normalitás érdekében pedig hajlandóak hazugságok és elhallgatások alapzatára építeni egy kapcsolatot, hiszen ha nem beszélünk róla, nincs is semmi baj. A történet gyönyörű iróniáját egyébként az adja, hogy főszereplőnk, Jodi, terapeuta: néhány gondosan megválasztott páciensnek próbál segíteni − olyan pácienseknek, akik maguk is elégedetlenek az életükkel, ugyanakkor nem akarnak eléggé változtatni ezen a helyzeten. A regényben előforduló „normális emberek” kapcsán egyébként el is töprengtem rajta, vajon ilyen esetben hová tegye az ember a fölösleges szimpátiáját? Hiszen már idejekorán kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik, az áldozat és tettes máskor szépen körülhatárolt halmazai összemosódnak, az olvasó pedig ott áll tehetetlenül, hiszen a főszereplő pár kutyáján kívül nem maradt kinek szorítani.
Nehéz letenni ezt a könyvet, miközben a történet könyörtelenül halad elkerülhetetlen vég felé. Talán nem is a cselekmény sebessége teszi ezt, hiszen rendkívül sokszor olvashatunk triviális epizódokról, a vacsorakészítésről, az otthoni teendőkről, munkahelyi elmélkedésekről, ugyanakkor az előre bejelentett végkifejlet feszültsége mindvégig ott lebeg a fejünk felett, miközben próbáljuk kitalálni, mégis mi lesz az utolsó csepp a pohárban, mikor törik meg Jodi a tettetés súlya alatt és vet véget a hazugságoknak?
A regény másik nagy erőssége egyébként a befejezésben rejlik: míg a kedves olvasó az első néhány fejezettől kezdve abban a boldog tudatban lapozgat, hogy ő bizony tudja, mi fog történni, hiszen a narrátor minden köntörfalazás nélkül elárulta, addig az utolsó néhány fejezet fejleményei láttán igencsak leeshet a kollektív állunk. Így hát ha valaki gyorsan olvasható, feszültségteli thrillerre vágyik, a Holtodiglant pedig már letudta, nyugodtan forduljon A. S. A. Harrisonhoz.
