Joyce Maynard: Nyárutó
„Egyszer a mélyfagyasztott vacsoránk közben, amikor anyám egy harmadik pohár bort is megivott, eszembe jutott, hogy megkérdezem tőle: az érdekelt, hogyan gyűlölhet meg valaki valakit úgy, ahogy ő az apámat, ha korábban legalább ennyire szerette. Olyan volt az egész, mintha a fizikaórán hallanám, habár a fizika akkoriban még nem szerepelt az órarendünkben. Olyan, mint a mérleghinta: az, hogy az ember milyen magasra emelkedik, attól függ, hogy a másik oldal milyen mélyre süllyed. Arra jutottam, hogy az anyám szívét nem az törte össze, hogy elveszítette az apámat, már ha egyáltalán ez történt. A szerelmet magát veszítette el – az álmot, hogy pattogatott kukoricával és hot doggal átkelhet Amerikán, és flitteres ruhában, vörös bugyiban táncolhatja végig az országot. Azt veszítette el, hogy valaki gyönyörűnek gondolja, amit az anyám beszámolója szerint apám minden áldott nap megjegyzett. Egyszer csak senki nem mondja többé, és ettől olyan lesz az ember, mint a kerámia sündisznó, oldalán a növényekkel, amit már nem locsol senki. Az anyám ilyen volt.”
Adele-nek valaha a tánc volt a mindene. Szerelmével azt tervezték, hogy bejárják az országot és mindenhol fellépnek csillogó ruhában, átszellemülten, megrészegülve egymástól és a tánctól. Az élet más forgatókönyvet írt Adele számára, elmaradt mellőle a tánc és a szerelem, ő pedig végül egyedül találja magát kisfiával, Henryvel. Ennek a tinédzser srácnak az elmeséléséből bontakozik ki a néhány napos, mégis egy életre szóló, szívszaggató történet….
Mély és katartikus élmény betekintést kapni egy depressziós, mélabús, a világtól elszigetelődött csodabogár anya életébe, és abba, hogyan éli ezt meg Henry, hogyan próbál hol fia, hol barátja, hol pedig társa lenni ebben a bonyolult útvesztőben. Az maga írói bravúr, ahogy a gondolatok egy kamasz szavaivá formálódnak, aki miközben helytáll ebben a zárt és sajátos családi viszonyban, éppen nyílik a világ felé, és nem utolsó sorban az anyja helyett más nőnemű lények felé. Nem voltam még tizenhárom éves fiú, de határozottan állítom, sok mindent megértettem, milyen lehet mutáló, szőrösödő, folyamatos vággyal küzdő se nem gyereknek, se nem férfinek lenni: naphosszat fantáziálni, milyen lesz az első csók, elképzelni magunkat a nagy ágyjelenet közepén, miközben néha még egy köszönésbe is nyakig vörösödünk, és elejtjük a kikölcsönzött könyveket. Ha visszagondolok, néhány nem elhanyagolható fizikai ténytől eltekintve ez pont ennyire kínkeserves tizenéves lányként is…
Egy nagyon izgalmas történeten keresztül és Henry szemüvegén át kibontakozik a lehetetlen kategória határát súroló, mégis olyan valóságos és keserédes szerelem Adele és a körözött fegyenc között. Frankbe egy kicsit bele kell szeretni. Illetve ahogy körülöttük izzik a levegő, abba nem lehet nem nyakig merülni és csak kicsit megérintődni. Henry persze küzd….a féltékenységgel, saját ellentmondásos érzéseivel, a világgal, de mindenek előtt magával.
Tud-e happy end lenni? A könyv legfontosabb üzenete számomra, hogy el sem tudjuk képzelni, melyik pillanat mit tartogat számunkra, mikor fordul fel fenekestül az életünk, és hányféle befejezést szánhat történetünk végére az élet…
