Hogyan nem lettem híres harcművésznő?

[ 0 ] 2009-08-11

Bármilyen sportba kezdtem bele életemben, mindig úgy gondoltam, hogy világhírű leszek a műfajban. Soha semmilyen külső, objektív vagy belső, készségbeli hiány nem akadályozott abban, hogy erről álmodozzak.

Mikor például nyolcévesen először vettem részt a városi úszóversenyen, úgy éreztem magam, mintha ifi világbajnok lennék. A világbajnoki cím fejben való elnyerésében az sem zavart, hogy én voltam az egyetlen delfin-korú versenyző, aki hatalmas talpassal csattant az uszoda zöldes vizébe. Míg a többi kisdelfin bátor fejessel érkezett a vízbe és elegánsan siklott tova, addig én először lemerültem az uszoda mohos betontalapzatáig majd pánikszerűen elrugaszkodtam és a felszínre kapálóztam.

Világéletemben olyan gyáva voltam, mint tíz húsvéti nyúl. A fejesugrást akkortájt a fejreeséssel azonosítottam. Nem magamban nem bíztam én. A vízben. Majd pont egy ilyen átlátszó, megbízhatatlan izé, közeg fog engem megtartani amikor fejjel előre zuhanok a betonfenékre.

Aha, tudjátok ki veszi be. Ti még nem hallottatok a Titanikról, mi?!

Aztán új sport után néztem. Milyen sportot válasszon egy olyan ember, aki a fejesugrást is életveszélyes akrobatikának tartja?
Asztaliteniszt, mondjuk. Vagy inkább sakkot.
Természetesen szertornász akartam lenni.
Tökéletes választás. Nem vagyok hajlékony, tériszonyom van a gerendán, gyáva vagyok mint tíz húsvéti satöbbi.

Viszont úgy jártam edzésre, mintha az olimpiára indulnék. Pedig minden alkalommal, amikor nekifutottam a hátraszaltónak, tisztában voltam vele, hogy az életemmel játszom.

Lábujjhegyre emelkedtem, nekifutottam, gyorsítottam, rundel (az olyan mint a cigánykerék, csak két lábra érkezel), és ugrottam az életemért.

Felismertem, hogy a fejreesést úgy tudom garantálni, ha még nekifutás közben is képes vagyok erre gondolni. Nem könnyű így nekifutni, de megoldottam. Egyre többször sikerült az is, hogy engedjem a mozdulatot, amit már tudott a testem.

Amikor egyetemista lettem, egyik napról a másikra felhagytam a sporttal. Megtanultam inkább láncdohányozni, inni, éjszakázni. Ezt az életvitelt sikerült máig fenntartanom.

Most azonban, amint átléptem a harmincat, úrrá lett rajtam a kapuzárási pánik. Hát soha semmilyen rendes sportágban nem leszek már világbajnok?

Harminc fölött állati nehéz sportot találni, ami valóban sport.

Olyat, ami viháncolás, fegyelem. Átrepülni a saját korlátaimon.

Közel tíz évvel ezelőtt Liszabonban egy híres capoeira-oktató lakásában voltunk elszállásolva hárman barátnők. Capoeira-oktató egy brazil származású félisten volt. Két méter magas, kilencvenöt kiló szintíszta bronzizomzat, hosszú, raszta haj, végtelenül kedves mosoly. Mindhárman azonnal közeli kapcsolatba akartunk kerülni ezzel az izgalmas, szexi sporttal. Természetesen elmentünk az edzésére, az égvilágon semmire nem emlékszem, kivéve, hogy minden fiúnak eszméletlen gyönyörű feneke volt és lehetett cigánykerekezni.
Ez kell nekem! A fent említett két érv bőven elég ahhoz, hogy az ember új sportba kezdjen harminc fölött. Ma már Magyarországon is vannak capoeira- közösségek, megkerestem őket.

A capoeira egy brazil eredetű sport, harcművészet, tánc, életforma. Egykori rabszolga közösségekben alakult ki, majd Brazília nagyvárosaiban az utcán éledt újjá, ahol tilos volt verekedni, ezért a tánc és az imitált harc sajátos, akrobatikus elemekkel zsúfolt, lenyűgöző koreográfiáját fejlesztették ki. Nem egyszerűen sport, hanem közösségi élmény, szigorú koreográfiával és szabályokkal.

Ezért az élményért járok hetente kétszer egy gimnázium tetőtéri tornatermébe, végtelenül szimpatikus tizen-és huszonévesek közé. Amikor halált megvető bátorsággal először mentem edzésre, az egyik lány ( max. tizenhat ) kedvesen érdeklődött: asszonytornára tetszett jönni? Mert az a másik teremben van.

Anyád. Akár lehetnék is, úgy értem, jogos, hogy át akarsz küldeni az elfekvőbe. De nekem még soha nem jutott eszembe, hogy öregszem.

Ám az első capoeira edzésen biztosan éreztem, hogy már nem vagyok halhatatlan.
Az edzés első húsz percében megbántam az elmúlt tíz év összes átdohányzott, átmulatott éjszakáját.

– Hiába fehéröves (az a kezdő, mint én) ha lazsál, húsz helyett azonnal ötven fekvőtámasz az egész csapatnak! – mondta szúrós tekintettel az edző, Marcelo, alig harmincéves, gyönyörű, szálkás testű, villámmozgású, hivatás-és küldetéstudattal hazánkba érkezett brazil capoeira-oktató.

A kapueristák ördögi ügyességgel bánnak a testükkel, lélegzetelállítóan szép mozdulatok, akrobatikus pörgések, ugrások, hátraszaltók. Ráadásul a fiúk gyakran leveszik a pólójukat. A színes övek, amelyek harcművészeti fokozatukat jelölik, úgy röpködnek a derekuk körül, hogy ha nagyon belemelegednek a játékba, olyan, mintha igazi ördögök táncolnának.
Már az is fantasztikus érzés, amikor az alaplépés, a dzsinga ütemét, harminc fehérbe öltözött ember hatvan meztelen talpa egyszerre surrogja a linóleumon.
Hatalmas, égő hólyagok keletkeznek tőle az ember talpán, és amikor kimegyek éjjel a fürdőszobába, perceken át gyönyörűséggel álldogálok csupasz lábbal a jéghideg kerámiakockákon. Mint egy borogatás.

Legutóbb akrobatikus elemeket gyakoroltunk, leterítettük a földre a tornaszőnyegeket. Már jellegzetes szaguktól, gumi, por, izzadságtól megöregedett vászon, felgyorsul a pulzusom. Hátraszaltót kellett ugranom.
Tizenhárom év választott el az utolsó nekifutásomtól.
A szőnyeg két oldalán ketten álltak, hogy segítsenek. Pontosan így gyakoroltunk annak idején.

Nem kellett volna ugranom, hiszen kezdő vagyok és a talán rangidős is a csapatban. De a többiek mindenkit megtapsolnak, bárhogy sikerüljön is.
Lábujjhegyre emelkedtem, nekifutottam, gyorsítottam, rundel, behunytam a szemem és elugrottam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy életem legszebb hátraszaltóját ugrottam. Láttam a többiek tekintetén és még az edző szemében is benne volt, hogy hűkisanyám, gondolta volna a fene.
Nem én irányítottam, tudom. Csak engedtem, hogy a testem felidézze a rég elfeledett mozdulatot.
Olyan volt, mint egy üzenet: tessék, nem megmondtam, hogy élsz?!

Edzéslehetőségek, további info:
www.capoeirabrasil.hu

 

© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2004. február (Sanoma Kiadó)