Elif Shafak: A Bolhapalota
Vegyük például a szemetet. Ha belegondolunk, elképesztően sok bosszúságot tud okozni, ahhoz képest, hogy mi voltaképpen semmi mást nem szeretnénk, csak végre megszabadulni tőle, és el is felejteni, hogy valaha dolgunk volt vele. A szemét azonban mintha ezt nem engedné: még ha egy pillanatra el is tekintünk a globális hulladékproblémáktól, és csupán a saját kukáinkból soha ki nem ürülő szemétre gondolunk is, akkor sem feledkezhetünk el róla. A szemét, még ha fizikai valójában épp nincs is jelen, hát ott van helyette a szaga. És persze ott van még minden más, ami ma fontos számunkra, ugyanakkor magában hordozza a potenciált, hogy egy napon a szemétre kerüljön.
A szemét, ha még oly kellemetlen téma is, azonban minden tekintetben elkerülhetetlen. Erre kell rájönniük az isztambuli Bolhapalota lakóinak is, hiszen nem csupán a saját maguk által termelt hulladékkal kell megbirkózniuk, hanem az utca többi lakóéival is, akik rejtélyes oknál fogva mind a társasház elé hordják a szemetüket. Ezt pedig hiába szállíttatják el minden este, másnapra ugyanúgy újratermelődik – és akkor ott van még az elűzhetetlen, elviselhetetlen és megfoghatatlan szag is…
Shafak regénye és regényének szereplői a szemét megszállottjai: a szemété, amely így vagy úgy, de minden lakó életét megkeseríti, és amellyel – szintén így vagy úgy −, de akár együtt is lehet élni. Hiszen végül is mi a szemét? Amit valaki kidobásra ítél, egy másik embernek még jól jöhet. Ki tudja. Az egykori temető helyén épült Bolhapalota lakóinak élete tehát a szemét körül forog: az utca többi lakosával folytatott hiábavaló küzdelemben, a bűz elleni harcban, a bogarak elűzésében, és természetesen abban, hogy ki-ki vérmérséklete szerint megpróbáljon megfeledkezni a múlt dolgairól, vagy éppen örökre konzerválja azokat.
A Bolhapalota, csak úgy, mint egy teli zsák, első pillantásra össze nem illő elemek sokaságát tartalmazza: ott van például Cemal és Celal, a két fodrász; az Égszínkék Szerető; Madame Néni; a tisztaságmániás Higiénia Tijen asszony; a babonás Meryem és családja; a Lobbanékonytermészetűfi család; Keménydió Metin és neje, FeleségeNágya, és persze a névtelen narrátor, akiket a sors mind más és más okból sodort a Bolhapalotába. A lakók sorsát a szemét-kálvárián és persze a házon kívül első ránézésre semmi más nem köti össze, ám ahogy a történetek lassan kibomlanak, ugyanúgy össze is fonódnak. A Bolhapalota azonban sosem áll össze egyetlen történetté: ez sorsok sokasága, nagyvárosi kaleidoszkóp, amelyben néhány fejezet erejéig bepillanthatunk a legkülönbözőbb emberek életébe. Ezek a történetfoszlányok pedig valóban csupán pillantások, hiszen ameddig nyomon követhetjük a szereplők útját, a problémák nem feltétlenül oldódnak meg, a kérdéseinkre nem feltétlenül kapunk választ, és ha a narrátornak hinni lehet, akkor még a narrátornak sem lehet hinni.
Ebből a történetmozaikból azonban különösen fényesen emelkednek ki a női sorsok, amelyek épp olyan sokszínűek és látszólag össze nem illőek, mint Isztambul sokmilliós patchwork-lakossága. Van itt kutatói karrierjét hátrahagyó orosz biológus, a babonákat kíméletlenül megtartó gondnok, a nagypapa meséivel leszámolni próbáló anyuka, a baktériumokkal örökös harcban álló háziasszony, az olívaolaj-kereskedőt mindig terített asztallal váró Égszínkék Szerető, a platinaszőke, rejtélyes múlttal rendelkező Madame Néni, és még számtalan más, felvillanó alak, akik újabb ízekkel gazdagítják ezt a már egyébként is rendkívül sűrű és ínycsiklandozó történetet. És ugyan nem jártam még Isztambulban, de valahogy úgy képzelném el, mint ezt a regényt: színpompásnak, sűrűnek, kaotikusnak, időnként kibogozhatatlannak, de mindig felfoghatatlanul vonzónak.
