„Semmihez nem hasonlítható ami történik velem”

Kempf Zita interjúja Rácz Zsuzsával (részletek)

Rendben, írt egyszer egy könyvet, de ez már nem olyan fontos. Mert azóta egész másfajta teljesítményei lettek Rácz Zsuzsának. Másfél éve kötött egy házasságot, és három hónapja szült egy gyermeket. Így aztán nem Terézanyu többé, inkább Szofianyu. Mostanában lenne csak igazán mesélnivalója a még mindig szingliknek.

— Amióta ismerünk, a „nőnek lenni” kérdése foglalkoztat. Benned hogy kezdődött a nő?

— A múltkor olvastam a naplómat — olyan tizenöt lehettem, amikor írtam —, az van benne, hogy: „egész hétvégén azt figyeltem, hogy csak jönnek, és jönnek a pattanások. Hogy lehet így élni? Ez borzalmas!” Pattanásos kamasz voltam, és depressziós. Aztán tizenhat évesen szerelmes lettem, ahogy az kell. Ez sokat segített, de amúgy igazi csapnivaló kamaszkorom volt.

— Csak benned tűnt annak, vagy tényleg rosszul jöttek össze a dolgok?

— Nem, a dolgok jók voltak, én nem voltam elég jó magamnak. Nem voltam elégedett sem a külsőmmel, sem az eszemmel, semmivel.

— Akik körülötted voltak, jobbnak tűntek?

— Sokkal. Amikor bekerültem a gimnáziumba, elhatároztam, hogy mindenkire mosolyogni fogok, és meg fogom tanulni, hogyan kell viccesnek lenni, mert azt akartam, hogy szeressenek, és azt láttam, hogy ez a kettő ennek a záloga. Kedves voltam és készséges.

— Bent meg a depresszió?

— Igen, de ezt nem nagyon tudták rólam. Aztán amikor a gimnázium legmenőbb fiúja engem választott, az olyan volt, mintha kaptam volna egy plecsnit: nincs semmi baj veled, most már jól érezheted magad. Nagyon szép szerelem volt, közben is boldog voltam, de arra csak később jöttem rá, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Korábban azt hittem, az első szerelem olyan, mint a tanulóbérlet. Jár az embernek.

— Annyira jó volt, hogy etalon maradt?
Hát, csak úgy tizenöt évre. Volt jó néhány kapcsolatom és próbálkozásom 18 és 32 között, de gyakorlatilag két férfi van az életemben. Az első szerelem, meg…

—…az utolsó.

— Igen.

— Később kérték meg a kezed?

— Nem. Nem is voltak hosszú kapcsolataim. Otthagytak, vagy gyorsan megpattantam, ha kezdett komolyra fordulni. Mondjuk, nem nagyon fordult komolyra. Amihez azért hozzátartozik, hogy keményen társfüggő vagyok, képtelen voltam kijönni olyan kapcsolatokból, amiben kihasználtak, amiben sérültem. Ez nem azt jelenti hogy vertek, csak nem becsültek meg. Azt hittem, az a szerelem. Minél jobban szenvedtem, minél kevésbé voltam biztonságban, annál szerelmesebbnek éreztem magam. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy ugyanolyan történetekbe kerülök újra és újra. Az ember olyan helyzeteket keres, amiben komfortosan érzi magát. Nem feltétlen jól, de azt szokta meg, abban tudja a szerepét.

— Köze van ennek ahhoz, hogy milyen mintákat láttál?

— Persze, pontosan tudom, milyen örökséget hozok magammal, és hogy hány évtizedbe tellett, amíg ledolgoztam. Pár éve jött csak el a pont, hogy azt éreztem, le tudom vetkőzni a mártírszerepet. Hogy több generáció után először nekem megvan az esélyem, hogy én már ne ezt vigyem tovább. Azt remélem, Szofi lesz az első, akinek már nem kell ezzel foglalkoznia.

— Kellett ehhez egy férfi, aki másként bánt veled?

— Igen, csakhogy először nem tudtam, hogy az nekem jó. Szokatlan volt, hogy kellek valakinek, aki mindent megtesz értem. Az addigi kapcsolataim inkább anya-gyerek viszonyok voltak. A férjem pedig egy felnőtt férfi, őt nem kellett sem kiszolgálni, sem megmenteni. És ez elbizonytalanított. Később pedig meg voltam győződve róla, hogy egy ilyen végtelenül empatikus és türelmes férfi egy ilyen temperamentumos, kiszámíthatatlan és hisztérikus nőtől megőrül.

— Hogyan tudatosult, hogy ő a lesz a férjed?

— Nem volt egy egyszeri ráérzés, én lassan köteleződöm el. Sok idő kellett, mire azt tudtam mondani, hogy költözzünk össze. Aztán azt, hogy jó, legyen házasság, később hogy legyen gyerek.

— Azt hittem a nők akarnak férjhez menni meg gyereket szülni.

— Mégis én voltam az, akit ki lehetett kergetni a világból mindkét témával. Amikor azt mondta, hogy legyen gyerekünk, azt válaszoltam: egy érvet mondj. Azt válaszolta, azért, mert jó élni. És én azon gondolkodtam napokig, hogy mi lehet az, amiről beszél. Mindig nagyon vitális voltam, de sosem értékeltem, amim van. Hogy van egy jó munkám, rádióriporterként szabadságom, iszonyú jó baráti köröm és azért egy jó családom.

— És Szofi? Az ő sorsa hogyan dőlt el?

— A férjem azt mondta, te se leszel fiatalabb. Ez volt a végső érv.

— Harminckettő voltál ekkor. Addig sosem volt benned gyerekvágy?

— Nem volt, de vártam, hogy majd egyszer arra ébredek. Aztán rájöttem, hogy nem lesz ilyen, hanem dönteni kell. És ez volt a legnehezebb döntés az életemben. És így is kell lennie. Igen, ez legyen mindenkinek egy komoly, átgondolt döntés.

— De te nem döntöttél, téged rábeszéltek.

— De, de, döntöttem. Tudtam, hogy a férjemet akarom társként, és ő gyereket akar. És ugyan azt mondta, ha nem lesz, ő akkor is engem választott, de ez nem így működik. Ha egy férfi gyereket akar, előbb-utóbb talál egy nőt, akitől lesz. És akkor arra gondoltam, mi van, ha ez tényleg valami jó dolog? És azért lehet vacakolni, de csak egy ideig, és én az utolsó pillanatig kihúztam.
Házasság- és gyerekellenes voltam, de csak azért mert nem tudtam, hogy ilyen. Amikor kimondtuk az igent, született valami, egy szövetség. Nem teher, hanem könnyebbség. Az időmet féltettem, a szabadságomat, nem tudtam, hogy ennyi öröm lehet egy gyerekben. Annyira valószínűtlen hogy nő benned valami, aztán kijön belőled egy komplex Szofi. Ahogy gügyög, ahogy mosolyog, kiugrik a bőréből, amikor meglát… Semmihez nem hasonlítható ami történik velem, szavakba sem tudom önteni. Ami biztos, hogy ez egy nagyon jó közös kaland így hárman.

— Akkor lehet, hogy mégis lesz újabb könyv? És az lesz a címe, hogy „Terézanyu férjhez megy”?

— Nem. A következőben még csak gondolkodik.

— Szoktak feministának nevezni?

— Igen.

— Felvállalod?

— Abban az értelemben igen, hogy tudatában vagyok annak, milyen társadalmilag ránk kényszerített különbségek vannak férfiak és nők között, amiknek semmi köze a biológiai nemünkhöz.

— A munkában is érezted ezt, vagy csak a magánéletben?

— Csak amikor sikeres lettem. Ez olyan mértéke volt a sikernek, ami egy ilyen paternalisztikus országban irritáló lehet. Hogy egy nő fiatal, csinos és ráadásul iszonyú sikeres, azt csomó férfi képtelen elviselni, és le akarják nyomni erőből.

— Téged olykor sikerült is, amennyire hallani lehetett. Akár az Állítsátok meg Terézanyut! című könyved kiadására, akár a belőle készült filmre gondolunk.

— Iszonyú naiv voltam. Megbíztam emberekben, csak mert valaki ajánlotta őket. Szóval egy igazi balfék voltam. De hát addig soha nem voltam olyan helyzetben, hogy irigyeljenek, féltékenyek legyenek rám… akár az anyagi sikereim miatt.

— Volt olyan korszakod, hogy kimondottan tehetősnek számítottál?

— Persze. Nekem azelőtt nem volt saját lakásom. Nagyon sokat köszönhetek a Terézanyunak, és ez a mai napig kihat. Ezért élhetek ma úgy, ahogy, ezért lakhatok ott, ahol. Ezt elérni Magyarországon, hogy a könyve anyagilag is sikeres legyen, nem sok írónak adatik meg.

— Ma viszont azt mondhatná a külső szemlélő: ez a nő csak félig csinálta meg magát.

— De hát én annyira megijedtem mindattól, ami a sikerrel jött! A nagyon magas elvárástól, hogy akkor most írj még egy bestsellert. És minél tovább vártam vele, annál inkább nőtt a szorongás. Ez az egész olyan volt, mintha elmész a nőgyógyászhoz, gratulál, hogy hathetes terhes vagy, és másnap szülsz egy négykilós gyereket. Nem volt átmenet.

— Azért csak volt benne jó is…

– Volt, de ára volt. Képzeld el azt a helyzetet, hogy felszállsz a villamosra, körbenézel, hat arcon látod meg, hogy felismernek, és abból csak egy jöjjön oda. És oda is jöttek.

— Idegesítő?

— Nem, ijesztő. Nincs intim szférád, kiszolgáltatott vagy, mert ők mindent tudnak rólad, de neked idegenek. Egy idő után a barátaid nagyon unják, hogy ha beültök egy sörözőbe, fél óra múlva te vagy a téma. Szerencsére a barátaim nagyvonalúak voltak. Ma is ők a barátaim, azt hiszem ezt mindent elmond a kapcsolatunkról.

Kempf Zita
2008. február