Tokai Márta élménybeszámolója

Azért írok, hogy megköszönjem neked a pénteket! Tudom, hogy nem szereted, ha szembe dicsérnek – illetve honnét is tudnám, de most mit tegyek, ha ezt sugárzod a betűk közül rám kacsintva: hogy ismeretlenül is ismerlek. Szóval azt akartam megírni, hogy bár kicsit félve indultam neki péntek délután, kislányomat a nagynénire bízva, nehogy a drága „magánidőmet” elpazaroljam: mit fogok kezdeni a Terézanyu Klub alakuló találkozójára összejött sok (valószínűleg szintén kissé feszengő) idegen nővel? Valamiért mégis biztos voltam benne, hogy el kell mennem – és jó lesz.
Persze volt téblábolás meg zavart pohárba-kapaszkodás, míg gyülekeztünk szépen, és méregettük egymást. De aztán beindultak az események, és áramlani kezdett a teremben az energia, a jó szándék, hogy „Gyerünk lányok, hozzuk össze, legyen jó nekünk együtt!” Jó volt látni a sok okos, kedves, jól ismert, de eddig olyan távoli nőpajtást smink nélkül, (deréktól lefelé is) akik tiszteletbeli tagokként a Klub mellé álltak, és szeretettel, jókívánságokkal indították útjára.
A hab a tortán pedig csak a szünetben jött: ahogyan egymás mellé keveredtünk – addig idegenek – és beszélgetni kezdtünk. És ahogyan az velünk nőkkel már csak lenni szokott, bele is vágtunk rögtön a közepébe: hogy tényleg milyen nehéz visszaállni a gyerekek mellől a munkába, vagy hogy ki hogyan birkózik meg a feladatokkal, ha éppen hónapokig külföldön dolgozik a férje – vagy válás után maradt egyedül a kisgyerekével. És persze az is kiderült – már megint – hogy milyen kicsi a világ, de tényleg. Egy játszótéri anyukával – nem mellesleg kamaszkori szerelmem feleségével – találkoztam össze, akivel sikerült tíz éves félreértésünket tisztázni, és a beszélgetésbe úgy belemelegedtünk, hogy aztán hazafelé alig tudtunk elválni.
Szóval, kedves Terézanyu, köszönöm, hogy összehoztad ezt nekünk, és kívánom, hogy legyen nekünk sokáig nagyon jó együtt!