Prohászka Szandra: Canossa

[ 0 ] 2017-06-13

Három lány és egy fiú. Hazafelé tartottak, 1999-et írtunk. Hű de rég volt, és mégis kísért. Kísért a kirakatban, egy árnyban, vagy éppen egy bicskában. Csendesen beszélgetve, nevetgélve tartottunk haza, kamaszéveink akkor elején, ma már azt mondanánk végén, egyszóval 15 évesek lehettünk.
Az egyik pillanatban mosolygás, a másikban már Imi a földön.
B., gyermekkorom legjobb barátnője (a mai napig fontos barátság, immáron 24 éve) és első nagy szerelme Imi, barátnőnk K. és én lógtunk együtt, épp hazafelé tartottunk a Corvin Áruház előtt. Sokat voltunk együtt, akkor még számítógép, mobil és egyebek nélkül, csak úgy, beszélgetve, az utcákon csavarogva, de mindig vigyázva egymásra, másokra és magunkra. Vigyáztunk egymásra mindig. Írom e mondatot és közben 18 éve szégyellem magam. Mindig, kivéve egyszer, én. Egy fontos pillanatban, amikor elszállt a bátorságom, amikor cserbenhagytam egy barátot, amikor… Csapó.

Kigáncsolták, a földre esett. Nem akartunk bajt, felsegítettük, mentünk tovább. Újra kigáncsolták, nekiesett a Corvin kirakatának. Kijött a biztonsági őr (ja, fényes nappal van) ránéz az üvegre, egyben van, mit sem törődve egy 10 fős csapattal, aki 1-et ver, jobbra el. B. judo-zott, beáll, védi szerelmét, Őt nem ütik meg (ennyi lovagiasság szorult beléjük) méterről méterre haladunk. („Istenem, kérlek segíts, menjenek tovább!”)
Rókus sarkánál járunk, I. a földön. Én felnőttekhez rohanok, van-e náluk mobiltelefon, hívnának-e rendőrt? Mobil nincs, és tovább is mennek. Már öten vagyunk, csatlakozik hozzám gyávaság, először csak messziről néz, de egyre közelebb jön. („Beszartam, mondjuk ki.”)
I.-t már bakancsok rúgják, K. sírógörcsöt kapott, áll és néz, lefagyott, én egy taxishoz rohanok, bekopogok, lélekszakadva mondom, hogy „cébérádiónkéremszépenszóljonbeaközpontbaéskérjensegítségetabarátomatverik”. Kiszáll. Körbejárja a kocsit. Tik-tak-tik-tak. Megnézi Imit a földön. Tik-tak-tik-tak. Nézi. Tik. Visszasétál a kocsihoz. Tak. Beül. Tik. Előveszi a rádiót. Tak. („Kapják be a felnőttek és azóta utálom a taxisokat hashteg”). Morzézik. Tik.

Haverom a gyávaság ebben a pillanatban győz, mit győz, letaglóz, Karon fogom a sokkos állapotban lévő K.-t és elrángatom. Még visszanézek, de elengedve testem irányítását hátra hagyok két barátot (mert B. bátor és folyamatosan verekszik) a harmadikat nyugtatom és soha nem szűnő szégyennel elkotródom. („Köpök egyet, alá állok”)
Ez az utolsó kép. Színes kis film ez, és rövid. Képi emlékem már nincs a többiről, csak tudati, hogy jöttek rendőrök, fiúk elszaladtak, rendőrök nem mentek utánuk, mondván az út túloldala már VII. kerület és nem a „nyóc”, I. is „nyóc”, csak neki a napok száma, ami a gyógyuláshoz kell, kórház. Nem megyek be hozzá, mert soha többé nem akarok a szeme elé kerülni.
Egy részüket ismertük, egy suliba is jártunk. A történet az ablakunk előtt zajlott, én még apukámért sem mertem felcsöngetni, pont mert ismertük őket.
Gyávának lenni, cserben hagyni a legjobb barátaidat izzó bélyeg, örök tetoválás. Most 33 vagyok, és lám, erről írok. („Ezzel kérnék bocsánatot, bár szerintem nem lehet”)

Ezután évekig nem mentem haza sötétedés után, bicskával a zsebemben jártam, és amikor féltem (oh, és nem egyszer) szorongattam a kezemben. Féltem, hogy tudják hol lakom, és még mindig félek, hogy ha ezt olvassák, magukra ismernek.

Bátorság? Remény a bátorságra! Remény, hogy én felnőttként odaállnék egy csapat tini közé és elzavarnám Őket. Remény, hogy ilyen felnőtt vagyok.
Bátorság? Bizonyosság! Én ilyen felnőtt vagyok, hiszen azóta álltam már két banda között, hogy ne verekedjenek, álltam meg kocsival ingerkedő srácok mellett, és szóltam rájuk, hogy „nana”, azóta foglalkozom erőszak-megelőzéssel, gyerekekkel…
Talán ezzel jóvátehetem. Talán. De nem hiszem.