Plantek Marietta: Emlék

[ 0 ] 2017-09-13

Bátorság szükséges megírnom a történetem…

46 éves koromig nem emlékeztem a múltamra, a gyerekkoromra…most 50 leszek…már mindenre emlékszem.

Három nagy gyermekem van… szépek, okosak… erőt adóak… felnőttek… az elmúlt három évben, velem együtt megváltoztak.

A szüleim elmúltak 60 évesek, mikor elváltak. Fájt…nem a válás, hanem az, hogy ezt nem addig tették meg, amíg én kicsi voltam, s az állandó veszekedésüket kellett hallgatnom. Azt mondták, hogy miattam nem váltak el, hogy családban nőhessek fel. Az anyám igazából soha nem akart elválni, s a bíróságra is becitáltak anno, levelekben hivatkoztak rám, tanúskodnom kellett…azt sem értettem miért…mára mindent értek: használtak, s felhasználtak.

Az anyámtól már rég el akart válni apám, harcot vívtak egymással évtizedeken keresztül. Freud azt mondja: minden probléma alapja a szexualitás…hiszem, hogy így van. Náluk is így volt. Anyám azt hiszem úgy gondolta, ha szül apámnak egy fiút, akkor majd apám szemében Ő nagyot nő. Lány lettem…amikor megszülettem, már volt egy 9 éves lánytestvérem. Az anyám otthon hagyott, tulajdonképp a nagymamám nevelt fel…amennyire tudott. Mindig azt hittem szegények vagyunk: sem ruhám, sem cipőm, sem enni mit nem volt…mára pedig már tudom, hogy nagy vagyonnal rendelkezett az apám már akkor is. De nem járt akárkinek a jóból. Azért tenni kellett. 26 évesen rám talált egy fiú…kedves volt, segítőkész… és szomorú, mint én. Valahogy sorstársnak éreztem, bár mindent megtettem nála is, mint addig minden fiúnál, hogy „elmarjam” magam mellől. Nem ment. Maradt. Szeretett. Terhes lettem, összeházasodtunk…három gyönyörű gyerekünk lett, házat építettünk, aztán kezdődtek a bajok. A szüleim ugyanúgy, mint gyerekkoromban, mindenben a rosszat látták, keresték. Amit addig belém neveltek, folytatták: értéktelen vagyok, semmit nem érek. Hangsúlyozom: három gyermeket szültem, gyönyörűek voltak, egészségesek, házat építettünk, új autónk lett…mindezt kb. négy év alatt megteremtettük. Nem bírtam tovább…azt mondtam, ki kell, hogy zárjam őket az életemből, mert nem bírom tovább…de egy szülőnek ellentmondani? Ellene tenni?…nem engedte gyermeki énem, s az sem, amit addig belém neveltek: engedelmeskedni a végtelenségig . Nem lehet másként…s mivel nem léptem, mintha béna lettem volna, inkább egyhelyben maradtam, szóval lett egy autoimmun-betegségem, s lebénultam. Bennem egy világ omlott össze: senki nem jött segítségemre. Három pici ott velem, én az ágyban fekve, és senki nem kérdezte meg, hogy mit segíthetek.  Helyette mi történt? Ezt mondták a szüleim: Magadnak köszönheted…ahogy éltél, ez lett a vége.

Lányként sokszor éreztem azt, hogy jó lenne elmenni…elmenni az életből…hiszen nem hiányoznék senkinek: a szüleimnek végképp nem. Soha semmi nem volt elég nekik ugyanis: nem volt elég az ötös jegy, a kitűnő tanuló díj…mindig volt valami ok, hogy belém marjanak. Azt éreztem, nem érzem a szeretetüket. Vágytam erre, s ezért azt hiszem bármit megtettem volna nekik…S ezt a szeretetlenséget ismét át kellett élnem. Ott feküdtem az ágyban, a három kicsikémre néztem, és azt mondtam: csak addig had éljek normális életet, amíg felnevelem őket. Erőt adtak…felálltam, felneveltem őket. Annak tanultak, aminek szerettek volna. Nekem még ez sem adatott meg anno, én viszont ott az ágyban megfogadtam: nekik más lesz, mint nekem volt.

De valahogy nem ment…sok éven keresztül nem ment. Nőttek a gyerekeim, de az első az apám volt. Vágytam, hogy kimondja: szeretlek…soha nem hallottam egyiküktől sem. Az apám tanár volt. Kemény, mindent kimondó ember…utólag hallottam vissza, hogy még a tanteremben is eljárt a keze. Iszonyatos volt ezt hallanom, mert magam előtt láttam. Aztán azt is, amikor engem vert. Kíméletlen volt a szavakban is, és követelőző. Én nem tudtam ellentmondani neki, hát mindig kértem a gyerekeimet is, hogy segítsük papát. Ahogy nőttek, ők kérdezték: anyu, minek megyünk oda? Egy jó szava nincs hozzánk, mindig veszekszik, kiabál, semmi nem jó neki? Néztem rájuk, és csak ennyit tudtam kérdezni: tényleg gyerekek?…de hát a papa…az apám,menni kell hozzá. Aztán egyre öregebb lett apu…eltévedt az utcán, idegeneket engedett a lakásba, a gáztűzhelyen hagyta az ételt, s leégette, nem takarított maga után… s egy idő után azt láttam, hogy segítségre szorul. De Ő ezt soha nem akarta belátni. Amikor már iszonyatosan nehéz volt vele, s egyszer nekem akart jönni, mert mentem segíteni neki a háztartást ellátni (azt hiszem voltak neki olyan pillanatai, amikor ráeszmélt a gyengeségeire, de ezt belátni nem akarta), nos akkor nagyon megijedtem. Kizavart a lakásából, soha többet nem akar látni…féltem tőle. Mivel azonban attól is féltem, hogy mi történik később vele, másnap visszamentünk a családdal, hogy megbeszéljük: lehet inkább gondokság alá kellene helyezni, orvosi ellátást kaphasson. Nekem támadt. Nem tudtam, hogy az ilyen beteg embert nem szabad szembesíteni a betegségével. Háromszor támadt nekem, ahol ért, ott vert, a végén a fejemből ömlött a vér. Sokkot kaptam, és agyrázkódást. Sok minden történt azóta…a legfontosabb: elkezdtem emlékezni a gyerekkoromra. A szexuális zaklatásra, és apámra. Nehéz volt feldolgoznom, de mára tudom: örülök, hogy akkor bátor voltam, s visszamentem hozzá a lakására, pedig tudtam, ami azután következik, minden lesz, csak nem mesébe illő. Egyet nem tudtam már viszont akkorra elviselni: a fájdalmat, a szeretetlenséget, a meg nem értést. Szembefordultam az apámmal, amit addig soha el nem képzeltem magamról.  Mára rengeteg könyvet elolvastam, rengeteg előadást meghallgattam, tanfolyamokra jártam, hogy meg tudjam, mit miért tettem anno…miért voltam a durcás kislány, aki beleburkolózik a hallgatásba, ha valami fájdalom éri, aki nem akar  egy fiút sem magához közel engedni, aki fél szinte mindentől és mindenkitől. Mindent tudok magamról, hogyan lettem áldozat, megismertem a felmenőimet, mi fájt nekik, miért váltak azokká, amik lettek…mertem bátor lenni, s megismerhettem magam…megbocsátottam, és elengedtem mindent mindenkinek.

Még mindig tanulok… tanulok élni, hinni, szeretni.

De mára tudom, hogy mindezt szabadon megtehetem.