Pántya-Vida Zsuzsa: Az elherdált kimenő

Kimenő? Hát nem tudom. Olvastam itt egy pár írást, jó sztorik anyáról és a kimenőjéről. Biztos kell anyának kimenő, mindenkinek kell, apának is kell. Az egész attól függ, hogy a kimenő mit jelent. Anya egészséges pszichével rendelkezik, tobzódik az anyaságérzésben, csak hát néha elfárad és jó kikapcsolni, kicsit a barinőkkel dumcsizni, sportolni, bulizni egy nagyot, ki vetné meg ezért. Hosszú volt az a nemtomhányszor kilenc hónap meg az utána következő sülvefőve a poronttyal.

  A gond- és ez alatt a skizó állapotot, mások furcsán nézését és egyéb negatív velejárókat értem- ott kezdődik, amikor a kimenő egy szökés illúzióját jelenti, annak az illúzióját, hogy élhetnék egy másik életet is. És ez így retrospektív és tisztán látva semmi jóérzéses kimenős dolgot nem hív elő belőlem, csak bűntudatot, vagy inkább annak az emlékét. Nem akarok másokra ujjal mutogatni, de úgy gondolom, nem vagyok egyedül, viszont ezzel csak a saját lelkemet szeretném kiírni és rendbe tenni. Nem leszek fennkölt és nem fogok költői képekben tocsogni. Szóval kezdem ott, hogy a körülmények nem egészen voltak adottak egy remek anya megszületéséhez. Nem mondom, hogy ezt ott azonnal felismertem, mert ez csak mostanában történt és utólag ugyebár könnyű okosnak lenni.

A férjemmel komolyan össze voltunk nőve, találkoztunk, közös hobbink, a sziklamászás hozott össze minket, 3 nap után összeköltöztünk, egy év után megkért és arra 3 hónapra összeházasodtunk. Utaztunk, sziklát másztunk, hegyi kerékpároztunk, borzasztóan intenzív élményeink voltak. Az extrém sportokról mindenkinek van valami „atyaúristendeveszélyes” prekoncepciója. Én nem az adrenalin miatt csinálom és nem is szoktam veszélyes helyzetekbe keveredni. Ha az ember betartja a szabályokat, akkor ezek a sportok veszélytelenebbek, mint a teremfoci. Viszont hihetetlen koncentráltságot kívánnak meg a művelőitől és ez a koncentráltság sokszor a bizonyos „flow” élményt eredményezi. Na de vissza a valóságba. Noszogattak a rokonok a gyerekvállalás miatt. Viszont mi túl jól szórakoztunk. Nehezen, de 5 év után úgy gondoltam, hogy eljött az ideje a gyereknek bár anyukám mondjuk alkalmatlannak tartott világ életemben, mondta is viccesen, hogy majd ő felneveli szegényt… a gyerek is úgy gondolhatta, hogy itt az idő, mert első próbálkozásra beakadt. Azt hittem, hogy ezzel a sportos testtel végig fogom nyomatni szülésig. Hát még alig látszott a hasam, amikor be kellet mindent fejeznem, mert annyira keményedett, hogy egy félórás séta után nem bírtam felállni a padról és meg kellett várnom, hogy valaki értem jöjjön. Sebaj. Közben anyukámnál kissejtes tüdőrákot diagnosztizáltak. Elég nehéz szülés volt. Nem értettem a jeleket, nem volt egyértelmű, hogy most igen, megyünk szülni, de hát rájöttem közben. Minden létező cuccot beadtak, hogy ne fájjon annyira és a szülés is végre elkezdődött, nem akart kijönni, túl kemény volt a feje, már 25 perce nyomtam, amikor vákummal kiszedték. A szoptatással szenvedtünk, pedig ömlött a tejem, a baba 4 hetes korára még mindig nem szedte vissza a születési súlyát, kiderült, hogy valami durván ritka hormonális probléma miatt nem köti meg a sót és így mást sem. Az első fél évünk az intenzív környékén telt. Meg még később is sokszor fordultunk elő a környéken. Romokban volt mindenki. Tudom, hogy máshol is vannak tragédiák, de a sajátod más. Megindokol későbbi dolgokat, amiket akkor még nem sejtesz. Anyukámat is megműtötték. Él és remélem még sokáig fog. Végül is nem kissejtes volt. A gyerek hormon gyógyszert kapott, ezzel rendben van a sóháztartás, szépen gyarapodott.

De, nem voltam elég erős. Nem bírtam el, ami a fiammal történik, hogy az apukája csak rá fókuszál, nem tudtam az anyukám mellet sem ott lenni, amikor szüksége lett volna rám.

Eltelt némi idő, mondjuk másfél év, mindenki összeszedte magát, újra elkezdtünk mászni. A sport része az életünknek, nekünk sose az volt a kérdés, hogy menjünk e, együtt vagy külön, menni kell. Mindig is természetes volt, hogy mindenki annyit megy, amennyire igénye van. De én egyre többet akartam, mentem a többiekkel mászni, apa gyerekkel. Amikor ő ment mászni vagy bringázni, én voltam itthon a fiunkkal. Azt hiszem ez nem volt jó ölet, de se ő se én nem tudtunk jobbat. Nagyszülők is besegítettek, mert Vekerdy vagy Ranschburg is megmondta, hogy az elégedett szülőnek a gyereke is az. Szóval másztam, jó sokat, azóta sem voltam olyan jó formában. Olyan flow élményeim voltak, feloldódtam az utakban, a mozdulatokban, a koreográfiában, a természet, a társaság, a hangulat, az oda utak, haza utak.  A sziklamászás egy életforma, egy addikció és nekem mindig több kellett.  Apa nyelt, tűrt, úgy gondolta nem tehet mást, hátha boldogabb leszek. Eljártam más edzésekre is hétköznap. Apa azt mondta „moveaholic” vagyok. Persze gyanús volt, hogy ez nem stimmel, mert nem lettem boldogabb, vagy elégedettebb, csak addig tartott, amíg maga a mozgás és utána maradt valami furcsa érzés.

A fiamat imádom az első pillanattól. A mi kis egységünkben nem sokszor éreztem a zavart, harmónia van meg szerelem. Azt akartam mindig, hogy a kis lelke rendben legyen, hogy sose bizonytalanodjon el a szeretetemben. A családanyaságommal nem volt kapcsolatom. Ez iszonyú furcsán hangozhat, belátom és az olvasó azt hámoz ki belőle, amihez csak kedve van. Pláne, ha van jó sok gyereke és nem érti, ezen az egyen mit lehet ennyit rinyálni. Amikor felismertem, hogy baj van, elkezdtem dolgozni rajta és még mindig dolgozok nagyon sokat, voltam családállításon, pszichológusnál, hogy megoldjam, tisztázzam, és ne fájjon ez az időszak és a „kimenő” olyan kimenő lehessen, amiben anya feltöltődik és nem újabb tételeket gyűjt a „nem voltam ott, amikor…” listára. Hogy megint jól essen azokat a dolgokat csinálni, amit imádok, bűntudat nélkül, hogy most sem a fiammal vagyok. Szeretném visszakapni a kedvet a mászáshoz. Mert én a kimenőmet elherdáltam és elveszítette az értékét. Azt szeretném, ha egység lennék megint. Teljesen a fiammal lenni és nem sóvárogni a mászás után, amikor nem ott vagyok. És teljesen a mászásra, a férjemre és a barátaimra koncentrálni, amikor mászok, mert tudom, hogy a kisfiam remekül szórakozik a nagyszüleivel. A nyáron lesz 6, már nagyfiú.