Pálfi Kálmánné: Sárkánytalanítom magam

Az elmúlt években hányszor hallottam a férjemtől, – nagyon feszült vagy, – ne rajtam töltsd ki a mérged, – ne hozd haza a munkát, – stb, stb, stb. Én pedig nem éreztem, hogy különösebben ideges lennék. Csak mérgelődtem a széthagyott zoknik, a beszáradt poharak, a teli szemetes, vagy a morzsás asztal miatt. Meg amiatt is, hogy nem értik a mérgemet.

Úgy éreztem magam, mintha másról sem szólna az életem, csak megfelelni az elvárásoknak. A férjem elvárásainak, a gyerekeim elvárásainak, a munkatársaim elvárásainak, a főnökeim elvárásainak, a társadalom elvárásainak. Reggel korán ébresztő, ingvasalás a férjnek, kávéfogyasztás nekem, ébresztő a gyerekeknek. Rohanás a munkába, vagy a főiskolára/egyetemre, majd haza, otthoni teendők, beszélgetés, kenyérsütés, vacsora, alvás. A mókuskerék mindennap így forgott. Egyre kevesebbet tudtam meg a gyerekeimtől, alig beszélgettünk a férjemmel, inkább csak oda-odaszúrtunk egymásnak. Lassan eltűnt a meghittség, kezdtünk eltávolodni egymástól, s ez frusztrált mindkettőnket.

Még nehezebb lett a helyzet miután elnyertem az intézményvezetői pozíciót. Még több elfoglaltság, még kevesebb szabadidő. Sokszor csak néztem ki bután a fejemből egy-egy kemény nap után.

Nem volt kedvem a háztartáshoz, beszélgetéshez, azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék, ne kelljen senkivel sem beszélni, még kevésbé vacsorát főzni. MINDENKI HAGYJON BÉÉKÉÉN! S az érzést tett követte, nem beszélgettem, nem főztem, nem csináltam semmit. Mindenhol eluralkodott a káosz. Míg a munkahelyemen teljesítettem, otthonra nem maradt energiám. Emiatt persze voltak viták, veszekedések, általános rossz hangulat. S jött a jól ismert bűntudat is. Milyen anya/feleség vagyok, hogy nincs meleg étel az asztalon, hogy nem patyolat a lakás, hogy nem én sütöm a kenyeret, hogy nem kapálom fel a kertem egy fél óra alatt, hogy nem bújok a férjemhez amikor csak akarja.

Aztán elérkezett Az a mini szabi. Elterveztem, hogy kipakolom a spájzot, újratapétázom, kifestem, és jó alaposan rendbe teszem, majd ugyanígy járok el a lakás többi helyiségével is. A fennmaradó időben pedig egyedül kóborolok egy kicsit a városban. Csak csodálom az utcákat, a házakat és hallgatom a város zaját. Magammal foglalkozom, csak magammal.

Ezekből a tervekből mondanom sem kell, semmi sem valósult meg. Ültem hálóruhában a kanapén miután elindultak a többiek munkába, suliba, és ugyanígy találtak akkor is, amikor hazaértek. A lakás úszott, az elvesztegetett idő feszültté tett, vacsora nem volt, és a meghitt otthoni hangulat is elmaradt. Így ment ez még két napig. A családom tagjai nem értették mi történik velem, férjem a maga racionális módján azonnali megoldást sürgetett.

Aztán a mini szabi utolsó napján áttört a gát, csak sírtam és sírtam. Sirattam a tökéletlenségemet, mely szerint nem tudok tökéletes anya, feleség, beosztott és főnök sem lenni. Mindenhol csak ÉN tudok lenni, a magam hibáival, gyengeségeivel és erősségeivel.

Kitártam az ablakokat hogy áramolhasson a friss levegő, hogy átjárja a testem, a szívem, a lelkem a tiszta frissesség. Hagytam, hogy kivigye a lakásból az elkeseredés, a fásultság szagát, és újratöltse reménnyel és tettekkel az otthonomat.

Ráébredtem, hogy csak Én változtathatok a helyzetemen. A férjem és a gyermekeim bármennyire is szeretnek, nem ugyanazt érzik amit én, ezek az én érzéseim. Magamnak csak én felelhetek meg. A feszültségeimet csak én kezelhetem. És azt hogy törődnöm kell mielőbb magammal, mindennél világosabban láttam.

Megszületett a döntés. Sárkánytalanítanom kell magam.

Most már csak az időt és helyet kellett megtalálnom.

2015. január 9-e óta hetente háromszor járok edzeni. Reggel 6.45-8.00-ig csak magammal állok szemben, és kemény csatáink vannak, elhihetitek.

De egyre jobban kijövünk.