Magyarné Dr. Horváth Kinga: Mindenkinek más a bátorság

Én most egy kislány történetét szeretném megosztani veletek, aki életének talán a legnehezebb döntését hozta meg 1993 októberében a fürdőkádban.

1993-at írunk, nyár van, meleg es az iskolának már vége, nyaralok a Tisza partján az osztálytársaimmal, ahol nagyon nem érzem jól magam, szomorú vagyok es haza akarok menni. A tábor a hét végéig, vasárnapig tartott, de nem bírtam már kivárni, pénteken haza telefonáltam anyukámnak hogy rossz itt, gyere értem, de nem értem el, nem vette fel.

Másnap reggel nehezen ébredtem, valami legbelül fájt, de nem tudtam mi, amíg a rokonaimat meg nem láttam a kapuban az igazgatóval  beszélni. Tudtam valami nagy baj van, valami szörnyűség történt. Mindenki komor es szomorú volt! Odarohantam és rögtön kérdeztem, hogy baj van? Anya meghalt? (Máig nem tudom, miért rögtön ezt kérdeztem. Éreztem? Tudtam?) A válasz egy bólintás volt! Autóbaleset történt! Egy 4 tonnás kamion es egy Dacia találkozott (hárman haltak meg… egy kutya maradt életben, annyiszor kívántam, hogy bárcsak beszélni tudna az a dög). Felnőttként tudom már, ha pénteken anyukám felveszi a telefont, akkor azon a szörnyű szombat hajnalon én is abban a kocsiban ültem volna, és akkor én ott ugyanúgy meghaltam volna, mint a kocsiban ülő összes ember.

Innentől se kép se hang, semmire nem emlékszem csak egy valamire/valakire, az apukámra, aki ott állt a ház előtt es várt rám.

Rohantam, mert nem láttam akkor már több, mint 5 éve. Elváltak, elment, és rövid idő után már nem keresett. Nagyon fájt, minden nap! Nem értettem, sokszor gondoltam, hogy valamit én csináltam rosszul, ezért nem akar látni, de egy idő után elfogadtam. Mérhetetlen fájdalmam volt ott legbelül, és mégis egy apró öröm is szorult mellé, hogy anyu elment, de aput talán ennyi év után újra visszakaphatom.

A törvény szerint nem számított 11 évesen mit szeretnék, kivel éljek ezek után, apuval vagy a nagyszüleimmel Pesten, de megkérdeztek es én aput választottam (anyukám tudta, hogy így lesz. El is mondta Mamámnak, hogy ennek ellenére vigyázzon rám, ha vele valami történik. Történt!)

Elköltöztem otthonról az apukámhoz, a feleségéhez es az ő két lányához. A háziállatomat, Szőrmit a macskámat nem vihettem, mert volt ott egy kutya, ami nem viselte volna el. Még egy veszteség, már szinte nem is éreztem belőle semmit, beleillett a sorba.

Minden második héten felmentem Pestre Mamáékhoz. Szerettem őket, és egyre fontosabbak lettek. Minden alakult, ahogy kellett, vagyis ezt én így gondoltam. A napok teltek, iskolába jártam és életem az életem szinte ugyanúgy, mint előtte, de olyan voltam, mint egy robot, aki érzelmektől mentesen létezik. Egy napon megtörtént az, amire nem számítottam, amit nem lehetett gyerekként elképzelni. Egy este olyat hallottam a fürdőkádban ülve, amit nem, hogy egy gyerek nem tud elviselni, de egy felnőttet is összetörne. Mit gondoltok milyen érzés,  11 évesen a következő mondatot hallani a konyhából : „Nem tart már sokáig, nem kell sokáig kibírni, hogy itt a gyerek, a hagyaték lezárul, és végre elküldhetjük innen, mert csak nyűg, a pénzt megszerezzük, őt meg nevelje, aki csak akarja, mindegy csak valaki más.”

Elmondjam? Szörnyű, húsbavágó, kegyetlen, felfoghatatlan, borzalmas, kiborító, és ezek csak szavak! Amit ott éreztem az leírathatatlan, nem kívánom senkinek! Amikor rájössz, hogy nem szeretnek, hogy nem kellesz, hogy csak ki- és felhasználnak azért, hogy azt a kis vagyont, ami a hagyatékkal jár megszerezhessék!  Akkor és ott a fürdőkádban az a 11 éves kislány egy perc alatt felnőtt, az anyukája halála után ismét. Este és másnap reggel csak tettem a dolgom, mint mindig, mert jó akartam lenni még akkor is. A másnap már más volt, mert mertem bátor lenni. Életemben talán a legbátrabb. Odamentem az iskolaigazgatóhoz es kértem hívja fel a Mamámat, mert beszélnem kell most azonnal vele! Bátor voltam es döntöttem, mint egy felnőtt! Kértem Mamiékat, hogy jöjjenek értem és vigyenek el es hagy éljek velük tovább Pesten, messze azoktól az emberektől, akik a lehető legnagyobb és legmélyebb sebet ejtették a szívemen.

24 évvel később felnőttként üzenem annak a 11 éves kicsi lánynak, hogy BÜSZKE VAGYOK RÁ. Rajtam kívül volt még két ember, aki nagyon bátor volt, akiknek nem tudok elég hálás lenni és nem tudom megköszönni, hogy felvállaltak engem, és velem együtt egy perlavinát. Ők Mamám és Papám a NAGYSZÜLEIM, akik családot adtak és szerettek és éveken át harcoltak mindenhol és mindenkivel, csak azért, hogy megtarthassanak, szerethessenek és egy boldog gyerekkort adhassanak!

Gyerekként felnőtt lettem és felnőtt döntést hoztam, úgy, hogy majd belepusztultam, mert ismét elvesztettem valakit, bár nem halt meg, de számomra elképzelhetetlen lett, hogy apukám az apukám legyen…

Aki ilyet tud tenni vagy hagyni, hogy más ilyen legyen a lányával, az nem apa, nekem legalábbis nem… Én akkor, ott BÁTOR voltam (igen nagybetűvel) és ez meghatározta az egész további életemet. Akkor csak éreztem, most már tudom is, ez volt a legjobb döntés.