Leitner Olga: Vagyok, aki vagyok!

– Szóval úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk – jelentettem be a nagy hírt a családnak, majd folytattam. És két hónapos terhes vagyok – tettem hozzá fülig érő szájjal, hátha megtörik a jég és elfogadják végre a döntésem…

Néma csend. Csak néztek rám, mintha legalábbis bevallottam volna, hogy drogos prosti vagyok, aki pirkadatkor tíz embert kinyírt.

– Na, és akkor a Parlamentben azt mondta ez a mocskos… – folytatta nagyapám a politikáról megkezdett diskurzust apummal.

Éreztem, hogy a torkomban hatalmas gombóc lett, a könnyeim már patakokban folytak, és kirohantam a szobából a kertbe. Összecsuklottam a cseresznyefa alatt, amire gyerekkoromban oly’ sokszor másztunk fel a nővéremmel, hogy elérjük a hatalmas, ropogós szemeket. Ha leestem róla, akkor sem bőgtem annyira, mint most. S mindez azért történik velem, mert kiléptem a családom szerint tökéletes párkapcsolatból és beléptem egy másik – szerintem tökéletes kapcsolatba…

Ha valaki olyan jó és őszinte viszonyt ápol az egész családjával, mint én, akkor bizony számolni kell azzal is, hogy mindenkinek, mindig, mindenről van és lesz is véleménye – melyet nem rejtenek véka alá, elmondják azt, könyörtelenül. Amíg persze a dolgok többségében egyet értünk, addig nincs is baj ezzel. De amikor az életemről döntök (döntenék) és mondhatni „követelik” tőlem, hogy igenis menjek vissza az exemhez, mert ő való hozzám az már nem annyira filmbe illő.

Látszólag ugyan – kívülről – valóban frankón elvoltunk a hajdani pasimmal. Ház, autó, remek munkahely, barátok, nyaralások. Voltaképp nem is veszekedtünk, kivéve akkor, amikor felhozta a családalapítás témát, aminek csak hallatán is kivert a víz és dührohamot kaptam: „Én soha nem akarok gyereket, fogd már fel végre! Én kutyát akarok!” – üvöltöttem, mert elegem volt az örökös „gyerekprojektből”, a biológiai óra ketyegéséből és a lesajnáló – „értéktelen az életed, ha nincs gyereked” – tekintetekből. Én marhára jól éreztem magam a bőrömben úgy, ahogy voltam. Imádtam a munkám, az életem, a pörgést, eszem ágában nem volt egy visító húsgombóc miatt „feláldozni” magam. Aztán munkahelyet váltottam és ezzel a lépéssel voltaképp megváltoztattam az egész életem. Illegális viszonyba keveredtem a főnökömmel, aki mellett azonban addig ismeretlen érzések támadtak fel bennem: „Gyereket akarok!” Tőle. Csakis tőle. S ott álltam egy stabil, évek óta tartó, családom által tökéletesnek vélt kapcsolat és egy hazugságokkal teli, viharos, de annál szenvedélyesebb „liezon” között, ahol ráadásul a pasi majd’ 20 évvel idősebb, mint én. Tudván tudjuk, hogy az ilyen „szeretősdi” viszonyok nem húzhatók sokáig, anélkül, hogy ne kellene lépni. Vagy erre, vagy arra. Valamerre. Fél év ismeretség után jött el ez az idő. Soha, semmi nem fájt annyira, mint ez a döntés. De megtettem. Mindent és mindenkit magam mögött hagyva, mindenkivel összeveszve vettem egy mély levegőt és léptem. Rá kellett jönnöm, hogy nem élhetem mások életét. Nem maradhatok olyasvalakivel, akit az apám ugyan fiaként szeret, az anyám tőle jobb vejet el sem tud képzelni, ha egyszer én „szénné” csaltam őt, gyereket sem akarok tőle és ráadásul mást szeretek. Ott azért van valami gáz, ismerjük el. Döntésemet követően az apám három hónapig nem állt szóba velem. Utolsó beszélgetésünk az volt akkoriban, hogy miért vallottam be a nagyanyámnak, hogy szakítottam a párommal, amikor tudom, hogy szívbeteg. „Hát azt akarod, hogy belehaljon?!” Rám csapta akkor a telefont, én pedig belebömböltem a tűzhelyen rotyogó vörösboros pörköltbe, hogy miért kapom ezt? Miért nem hagyják, hogy úgy éljem az életem, ahogyan én szeretném? Úgy sírtam akkor, hogy már fizikai fájdalmam volt a tudattól is, hogy a 80 éves nagyanyám halálát én fogom előidézni, és tönkreteszem a családom, ha így folytatom. Ezért visszaköltöztem az „exhez”. Néhány nap sem tellett bele, összeszedtem magam és a – most már – férjem szavai csilingeltek a fülemben: „Egy rossz döntés is jobb, mint egy nem döntés.” Lesz, ami lesz – gondoltam. Ha a családom az ára annak, hogy végre csak magamra hallgassak, és csak azt tegyem, amit én jónak látok, akkor ezt az árat is hajlandó vagyok „megfizetni”. Hiszek a Sorsban. Hiszek abban, hogy végül minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Mert véletlenek nincsenek. Sőt, továbbmegyek: a rossz dolgok is jó dolgok végeredményben. Csak mindig később jövünk rá, hogy miért állította elénk a Sors ezeket az akadályokat.

Ma már én is tudom, hogy ami akkor történt, az a lehető legjobb volt. Kiálltam magamért, még akkor is, ha mindent fel kellett égetnem magam mögött, s valójában új életet kellett kezdenem azzal a tudattal, hogy a családomat is elveszíthetem. A „régi” családomat. Mert van már új is. A „liezonból” ugyanis házasság lett, szerelmünkből pedig gyermek. S ez a csoda nem három napig tart, mint ahogyan a csodák általában. Hanem egy egész életen át, melynek a régi családom is része lett. Újra. Boldog vagyok – mert vagyok, aki vagyok.