Légrádi Nóra: Nagycsalád

Az ultrahangon fekszem, másodpercekig csend.

– Hoppá – szólal meg végül az orvos – hányat is ültettünk be?

Megint nem sikerült, gondolom azonnal. Hatalmas üresség, remegés, a sírás kerülget. Félek, nem bírom nem kimutatni.

– Kettőt – válaszolok.

– Mert én hármat látok – feleli.

Megszédülök.

– Ne… – csúszik ki a számon. – Az nem lehet.

– Az egyik osztódott. De az egyik jóval kisebb, bármi lehet még. Egyébként sem ilyenek a tipikus hármas ikrek. Két hét múlva megnézzük újra.

Emlékszem, kérdőn néztem az asszisztensre, vagy inkább könyörgőn, mondjon valami biztatót. A szemem közben könnyezik, nem tudom eldönteni, hogy az örömtől, vagy az ijedtségtől. Valahogy elmegyek az autóig, nem hallom a környezetemet. Beülök, a napellenző lehajtva maradt, elhúzom a tükröt, meglátok néhány ősz hajszálat. Felhívom a férjem. Tárgyal, visszahív majd.

– Van melletted valaki? – kérdem, amikor végre megcsörren a telefonom.

– Jó, akkor ülj le!

– Ketten vannak? – kérdezi boldogan.

– Hárman.

– Az nem lehet – nevet még mindig.

– De lehet – felelem, kezdek ideges lenni – az egyik osztódott.

Nem emlékszem az első hosszabb beszélgetésre, mert nem is nagyon volt ilyen. A következő két hét sokkos tagadással telt. A férjem próbált beszélni róla, kérdezett, de hiába, én csak annyit feleltem, hogy nem lesz három. Kettőnk gyermekei, valahogy mégis azt érzem, magamban kell ezt valahova raknom. Egyedül.

A következő ultrahangon már mindhárman egyforma nagyok. Ezek a gyerekek márpedig jönni akarnak, villan át az agyamon, de nem gondolom tovább. Mégis valamivel nyugodtabb vagyok már. Még mindig csak 7 hetesek, a 12. hétig bármi lehet. Két hét múlva újabb ultrahang, újabb két hét várakozás. Már nem félek, de a gondolataim nem hagynak nyugodni, éjjel felébredek és jár az agyam, most már gyakorlati részleteken. De hát hogyan? Mit fogunk csinálni, ha már eggyel is olyan nehéznek tűnt? Logisztikailag megoldhatatlan segítség nélkül. Hogy kapnak elég szeretetet, törődést? Mi lesz a nagyobbik lányommal, ha kórházba kell mennem? És a legfontosabb: egészségesek lesznek-e? Most már beszélgetünk a férjemmel, de valahogy próbálok nagyon racionális maradni, kézzelfogható megoldásokat találni, mintha ez megnyugtatna. Közben küzdök a rosszullétekkel, ami már ismerős, de most mintha ez is rosszabb lenne. Kezdek félni, hogy én ezt nem fogom bírni, máskor meg átvillan az agyamon: talán már most, az elején megoldódik: amelyik nem életképes, nem marad meg.

Aztán eljön a 9. heti ultrahang. Félelemmel teli várakozással nézek a monitorra, dobog a szívem, nem tudom eldönteni, mit szeretnék. Szégyellem magamnak is bevallani, de azt hiszem azt, ha csak ketten lennének. Lassan kirajzolódik hat lábacska, hat kis kéz. Nagyon aprók még, de mozognak. És akkor, ott, mintha minden megváltozna. Azon veszem észre magam, hogy könnyezik a szemem. Csoda történik velünk! Azok az apró kezek, lábak üzennek nekem, teljesen tisztán, természetesen, nyugodtan: minden rendben lesz velünk. Még ezt az eufórikus örömet és valami mélyről jövő megnyugvást próbálom kiélvezni, amikor az orvos elkezdi mondani a – később tudom meg – kötelező figyelmeztetést: a trigemini terhesség nagyon magas kockázatú, lehet őket redukálni. Redukálni? Nem is tudom ezt értelmezni, kérdeznék, de megcsörren a telefonja, elmagyarázza a feleségének, hogyan kell valamit állítani a kazánon. Percek telnek el így, egyszerűen nem hiszem el, hogy képes így beszélgetni mellettem, amikor az előbb még azt mondta nekem, nem muszáj minden gyerekemet megtartanom. Mintha kaptam volna egy nagy pofont, hogy észhez térítsen, visszarángasson a valóságba.

A férjemet már zokogva hívom az autóból, nem is érti szegény, mit mondok, aggódik, hogy valami nagy baj van. Otthon csak röviden mondom el, mi történt, nem akarunk a lányunk előtt erről beszélni, csak gondterhelt tekintetét figyelem elalvásig. Aztán este jön életem egyik legnehezebb beszélgetése, majd a legnehezebb éjszakája. Ő fél, mi lesz, ha nem lesznek egészségesek. Hiszen nekem is megfordult a fejemben, hogy elvetetjük – érvel – eddig még én féltem. Nem tudom elmondani, mi történt, egyszerűen láttam, sőt, éreztem őket, bennem nőnek, tudom, hogy minden rendben lesz. Olyan, mintha a két racionális férfinek kéne érvelnem, egy orvosnak és egy mérnöknek, akik sosem élték ezt át, nem tudják, miről beszélek. Nem jutunk dűlőre, abban maradunk, hogy másnap elmegyünk a genetikai intézetbe, ott csinálják a redukciót, beszélünk egy hozzáértőbb orvossal.

 

Egész éjjel nem alszom, most nem az agyam jár, hanem az érzések dúlnak a lelkemben. Eszembe jut a mozgásterápia. Volt egy alkalom, amikor reggeltől estig csak mozogtunk, alig beszéltünk, és én olyan nyugodt erőt éreztem magamban, amit egész életemben soha. Ott és akkor nem volt semmi, csak én, a testem és az érzéseim. Hogy erős vagyok, stabil, megingathatatlan és ez a környezetemre is kihat. És a csoportvezető mondata: „Jegyezd meg, hogy ez megvan benned!”. Mintha valamit megértenék abból, hogy mi miért történt velem. Ezért kellett ez az élmény, a saját nyugodt belső erőm megtapasztalása. Hogy amikor tényleg szükség lesz rá az életben, merjem rábízni magam.

Amikor másnap megyünk az orvoshoz, már tudom, bele kell mennem ebbe a színjátékba, hogy mindenki megnyugodjon körülöttem, de mintha cinkosan összekacsintanánk a gyerekekkel képzeletben, hiszen mi tudjuk, minden a legnagyobb rendben lesz. Hiszen én vagyok az ő anyukájuk, nem véletlen engem választottak. Már a férjem sem izgul, megnyugodott, az orvos is azt mondja, veszélyes lenne a redukció mindhárom babára. Nem kérdés, nem veszélyeztetünk senkit. Amikor kijövünk, már összemosolygunk, én csak annyit mondok: „Azt hiszem, most nőttem fel.”

A terhesség alatt számos veszély felmerül, rengeteg ellenőrzés, ultrahang követi egymást, egyik sem tud kibillenteni a hitemből, egy pillanatig nem félek attól, hogy túl korán születnének, hogy betegek lennének, vagy, hogy elvetélnék. Őszintén sajnálom azokat, akik döbbenten hallják, hogy hármas ikreket várok, vagy sajnálnak minket, hogy milyen nehéz lesz, netán meg is jegyzik, vékony vagyok nagyon ahhoz, hogy sokáig hordjam őket. Az utolsó két hetet a kórházban töltöm, minden patológiás esettel találkozom, ami csak egy terhesség során előfordulhat, de velem minden rendben. Mindenki csodálkozik, hogy én hordom a legtöbb gyereket, mégis én vagyok a legjobban, gyakorlatilag csak a biztonság kedvéért vagyok bent.

Aztán 32 hét és 4 nap után egyszer csak elfolyik a magzatvizem. Nagyon gyorsan pörögnek az események, próbálják visszatartani egy ideig, de veszélyes már rájuk nézve, megyünk a műtőbe. Megkérem az aneszteziológust, hogy mindenkit nyújtsanak oda, szeretném megérinteni, megpuszilni őket, beszélni hozzájuk, elmondani, hogy most kicsit elmennek, de majd jövök utánuk. Előbb megvizsgáljuk őket – jön a válasz – de ha minden rendben van velük, akkor jó. Mosolygok magamban.

0:12 perckor megszületik Benjámin, 0:13-kor Gergő és 0:14-kor Júlia. Egyszerűen gyönyörűek. Nem tudom azt az érzést szavakba önteni, amikor odatartják őket és a hangomra elhallgatnak. Érzem az illatukat, hallom a finom kis nyöszörgésüket, mintha azt felelnék, rendben, anya. A férjem kint vár a műtő előtt, az arcán olyan mosoly, ami se előtte, se utána nem láttam. Körülöttünk most kitörhet a harmadik világháború, akkor sem tudja senki elvenni tőlünk ezt az érzést.

Egy hónap múlva lesznek egy évesek. Három külön egyéniség, három csodálatos emberke robog a negyedikhez, aki húzza-nyúzza őket. Egy perc csend nincs, sokszor egész nap alig ülök le, mégis, amikor este végignézek rajtuk, ahogy szuszognak, azt gondolom, áldottak vagyunk. Bár néha azt gondolom, a lelkem még nem érte utol az életemet.