Kilácskó Attiláné: Nagymosás
Hátranéztem. Először csak a vállam fölött, aztán megálltam, visszafordultam. Átöleltem az egész életemet, minden évemet, mint a napon száradt, kötélről leszedett ruhát. Egyenként eresztettem el az éveket, simogatva, mint a textíliát, hogy berakhassak minden korszakot lelkem szekrényébe.
Bátor tetteimen merengek. Volt nekem olyan valójában? Gondoltam-e bátorságra valamely életeseményem során, vagy csak az évek értékelték át cselekedeteim súlyát, megítélését? Ugrottam-e vakon az ismeretlenbe, vakmerőn, hősként nyomulva? Ahogy kotorásztam a múltamban, tódultak az emlékek…
Gyermekkoromból nem tudok hősies kiállást idézni. Apu, anyu, hét testvér, szabályok, hierarchia, kiszámíthatóság, biztonság. Minden olyan természetes volt akkoriban! Aki első körben hazaért, jutott neki főtt étel, aki később, az szó nélkül nyesett a spájzban lógó parasztsonkából, azzal lakott jól. Nem volt harc.
A hetvenes évek – ahonnan már vannak tudatommal tapintható emlékeim – előre vetítették a kiszámítható, biztos jövő képét: jó szakma, nyugdíjas állás, férj, ház, gyerekek, nyugodt élet.
18 éves koromban – a szakközépiskola elvégzése után – munkába álltam, 20 évesen már férjnél voltam! Mekkora döntés! Micsoda bátorság! Nem volt az! Evidencia volt, s nagy szerelem: elsöprő, jó szagú. Tudtuk, hogy örökké fog tartani – ma is élő, működő vulkán, vagy legalábbis gejzír.
Ifjúkorom két legnagyobb bátor tette gyermekeim világra hozatala volt. Ma is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a műtő folyosóján csövekkel, katéterekkel feldíszítve azon gondolkodtam, lemásszam-e az ágyról, s ha igen, merre fussak?
Gyakran eszembe jutott később is ez a megálló pillanata az időnek. Akkor is, midőn egy hajnalon dolgozni indulva a lépcsőfordulóban szembetalálkoztam diszkóból hazatérő lánygyermekemmel. Ő volt akkor bátrabb. Manapság is van kamaszélményem. Fiam indulatoktól felajzott tekintete igazi bátorságpróba. Onnan gondolom ezt, hogy ezekben a szülő–kamasz találkozásokban jelen van az élet összes drámai feszültsége, a végkifejlet pedig megjósolhatatlan. /Általában minden reggel tabula rasa./
Ahogy telt az idő, az élet egyre többet követelt tőlem, ami a bátorságot illeti. Nem tetszett, ahogy teret hódít az igazságtalanság, az agresszivitás, rosszindulat. Borzasztó csalódásként éltem meg az emberek „felszabadultságának” ártó megnyilvánulásait. Úgy éreztem, megfulladok. Húsz év után elhagytam a pedagógusi pályát. Akkor megfutamodásnak tűnt, ma már tudom, nagy bátorság kell egy ilyen komoly döntéshez. Új pálya, lehetőség, saját vállalkozás. 10 év kemény munka, aztán csőd. Mire feleszméltem, újra a bátorságomat fitogtattam, ezúttal a colonoscopián. Az eredmények azt izenték: ha nem engedem el a lelki terheimet, ráülnek a bélfalamra, mint a sonkák a füstölőben, aztán nem lesz menekvés! Visszatértem hivatásomhoz. No, nem ímmel-ámmal, hanem teljes mellszélességgel. Bátran, felkészülten, megújulva. Harcosan kiállva programért, gyermekért, igazságért, mindenért. Elfeledtem, hogy az én útkeresésem alatt a többiek, az én generációm maradt a pályán. Többen unottan, csüggedten, ambíciók nélkül, túlélésre játszva. Azt gondoltam, esetleg nekik is adhatok motivációt, erőt. Hamarosan kiderült, ez nem működik. A bátor nem a visszatérő, hanem az, aki egy életet lehúz egy munkahelyen, – ahogy azt elődeitől tanulta. Nem kell semmi, a szürkék hegedőseként túlélni – ez legtöbbjük célja. Újra gyülekeztek emésztőrendszerem füstölőjében az ártó terhek. Túl sok vagyok – mondogattam. Annyira felháborítónak tartottam ezeket a jelenségeket, hogy sokszor önmagamból is kivetkőzve szálltam szembe kollégákkal, vezetőkkel. – Nőj fel végre, nem viheted a világ bűneit a válladon! – mondogatta az egyik barátnőm. Harcos kiállásom eredményeképpen öt év alatt a harmadik munkahelyet koptatom. Két év a nyugdíjig- ennyi van még, de milyen sok adnivalóm lenne addig!
Kínjaim enyhítéseként, valamint egyre gyarapodó súlyom apasztásaként (azt sem bírtam elengedni) tudtam, csak a mozgás segíthet. Férjemmel sárkányhajózni kezdtünk. Csodaként hatott, szárnyaltam. Egy napon az edzőnk közölte, állóképességünk fejlesztésre szorul, ezért elrendelte edzés előtt a kötelező két kilométernyi futást. – Neked nem kell – fordult felém lemondóan. Kivörösödtem. Fájt. Felmentem a töltésre, gondoltam, ha beledöglök is futok. 50 métert sikerült… Erdő mellett lakunk, ezután nekiálltunk rendszeresen róni a köröket. A következő év tavaszán – 53 évesen – futóversenyen indultunk váltóban a férjemmel. 7 kilométer! Csodaként éltem meg. A csoda tart a mai napig. Erdők-mezők, ha mesélni tudnának, mennyi lelki terhet hagytam már útjaikon! Miért tartom futásom a legbátrabb tettemnek? A túlsúlyom a keresztem. Viszem magammal. Ha edzek: tartom, ha nem, szedek fel hozzá. (S most ne gyertek nekem a fogyással, tudatossággal, túl vagyok én már ezeken!) Ahányszor elindulunk futóprogramon, én mindenütt utolsó vagyok. Felvállalom, hogy beszólogatnak, esetleg kinevetnek. Bátorság kell minden egyes elinduláshoz: lesz-e erőd, energiád? Kitart-e az út a lábad alatt? Ez a bátorság ad erőt egy másfajta bátorsághoz: hogy kiállj igaz ügyekért, az emberi méltóságért, erkölcsi értékrendért.
Na, amit kimostam, mind elpakoltam a lélekszekrénybe. Szép ruhák, szép emlékek tartásról, bátorságról. Mégis most azokra az élethelyzetekre gondolok, ahol bátrabbnak kellett volna lennem, többet tehettem volna! Ez még egy jó adag szennyes, mosásra vár. Majd legközelebb… Most megyek futni. Jöttök?
