Bodáné Szabó Veronika: Rettegek

[ 0 ] 2017-09-22

Azt mondják, szerencsések vagyunk, ez igaz. Azt mondják mindenkinek a saját baja a legnagyobb ez is az.

– Anyuka, a fiatalembernek tályog van a torkában. Meg kell műteni. Elaltatjuk, ki vesszük a manduláját, a tályogot, azután altatásban tartjuk.  Géppel lélegeztetjük majd, hogy meg ne fulladjon, mert az ödéma egyébként elzárná a légrést és nem tudna lélegezni.

Egy két éves gyereket? Hol van ilyenkor Karesz? Most mi lesz? Egyáltalán mi van? – Valamikor a belső monológom közepén megéreztem a mentős kezét, a kisfiam kezét markolászó kezemen.

– Anya, legyen bátor.  – Itt fekszik a helyzethez képest kimondottan nyugodtan, lefogyva, elesetten, bágyadtan ez a csöpp gyerek és én nem tudom, mit kell csinálnom. Milyen anya vagyok? Biztos gyenge vagyok, biztosan. Próbálok nem bőgni de nem sikerül, amint elalszik már peregnek is a könnyeim le az arcomon. Ronda vörösre és duzzadtra festve az amúgy is kialvatlan fáradt szemeimet. Nem szabad, hogy lássa, nem szabad, hogy lássa, hogy halálra vagyok rémülve attól, hogy mi lesz.  Bátornak kell látnia, mert megijed, ha sírni lát.

Anyuék itt vannak, de nem értik, nem érthetik milyen ez. Olivér élet-halál közt lebeg.  Nándi pedig otthon. Szegénykém, az első napja a suliban.  Meg sem tudtuk beszélni a napját. Mi lesz vele? Az altatóorvos beszél hozzám. Gépiesen válaszolok.

– Igen, volt már altatva. Két órája, amikor az Önök által elrendelt CT vizsgálatot végezték. Nem, nem tudok allergiáról…

– Tudja milyen veszélyei vannak az altatásnak? Aláírja a hozzájáruló nyilatkozatot?

– Van bármi más lehetőség doktor úr?

– Nincs. – A kisfiam mocorog mögöttem. Ébredezni kezd, s olyankor azt szereti, ha ott vagyok.

– Szignó elég?

– Vigyázni fogunk rá. Megpróbálom elintézni, hogy habár nincs már látogatási idő, de egy pár percre bemehessen majd hozzá az intenzív osztályra.

– És utána?

– Ott nem maradhat vele. Haza kell mennie.

– Haza? Őt pedig hagyjam itt?

– Nem fogja tudni. Aludni fog. – De én tudom. – Mennünk kell. A puszi zónában még elköszönhet tőle.

– Szeretlek babám. Ügyes legyél. – Ha már anya nem tudott elég ügyes lenni, hogy megvédjen, ezt nem mondom ki, csak érzem, nagyon mélyen zsigeri szinten.

Az egyik orvos kijött, sebészek mászkálnak fel s alá, mindenki bemegy.

– Már kész is vagytok? Ugye még nem késtem le? – Mi ez? Nevezetességek lettünk? Mindenki az én kisfiam tályog műtétére kíváncsi? Hogy van ez? Nem egy rutin műtét?

Anyu itt ül mellettem. Jó hogy itt vannak, habár már megint hülyeségek miatt idegesítik magukat. Húgom szokásához híven túl variálja a dolgokat. Minek? Nándi velük van. Nem akarom, hogy ott maradjon éjszakára. Nem akarom, hogy Húgom uralkodjon rajta, magam mellett akarom tudni legalább az egyik fiamat. Karesz is azt mondta a telefonba egyszerűbb lesz, ha ma ott alszik.  Sírni fog. Ismerem, tudom, hogy sírni fog. Persze egy darabig el lesz, de aztán sírni fog. Velünk akar majd lenni, s Húgom még csak azt sem fogja hagyni neki, hogy kisírja magát, mert ilyen. S a fiam vele van.

Jó hogy ilyeneken kell gondolkodnom. A zsebeim teli vannak használt zsebkendővel.  Ki kell dobnom a szemetet.

– Anya itt vagyunk. – rohanok vissza a műtő ajtóba. Emberek tódulnak ki a műtőből, egy maszkos doktornő felém bólint.

– Minden rendben volt. – Ő lehetett a Klinikán is az egyik orvos, aki megnézte a leleteit. Hogy is hívják?

– Köszönöm.

A kisfiam szájában cső, a szemei feldagadtak szörnyen néz ki. Azt mondják jól van, hogy ügyes volt. Nem úgy néz ki. Tudom, hogy ügyes volt. Egy kis hős az én fiam.

Betolták. Várok. Még mindig sok a használt papírzsepi nálam. Ki kéne dobnom.

– Anya egy kicsit bemehet. Itt van a lábzsák. Kézmosás… – Uram Isten, gépek körülötte, tappancsok az egész kis testén, branülök a kezeiben, a katéteres zacskó az ágy oldalán. Pityeg minden, a lélegeztető gép ütemes hangja szinte rikácsol. Egy kis baba fekszik a szemközti ágyon, gügyög, forgolódik és kacag. Ez meg hogy lehet?

A nővérke kedvesen magyaráz, de elmegy egy pillanatra. Olivérem megébred, küzd a csövek ellen, nem tudom mit csináljak.

– SSSh, nyugodj meg babám, minden rendben van, itt vagyok. – Olyan ereje van nem bírom le fogni, nem bírom tartani. Még kiáltani sem jut eszembe.

– Anyuka mit csinál? Ez nem az a hely ahol majd mi megoldjuk! Altatót gyorsan! Reni, Vica, Kata????  – Fogalmam sincs milyen neveket sorol a nővérke – Hozd már MOST! – A fiam kapálódzik  a nővérke pedig csak szid, hogy miért nem kiáltottam, kárt tehet magában a kicsi s én leszek érte e felelős.  Nem tudtam! A pokolba is, NEM TUDTAM!

– Ne forduljon elő többet!

– Azon leszek! – Le fogják kötni, hogy ne tudjon ennyire mocorogni, ha megébred. Megjött Karesz, halk fütyülése ment meg, ez a jel. Helycsere. Legszívesebben csak bőgnék, de mindenki csak azt hajtogatja, hogy nyugodjak meg. Túl van rajta.

Mi az hogy túl van rajta? Holnap reggel már nem lesz lélegeztető gépen? Hazaengedik és szaladgálhat, futkározhat boldogan, mint minden más gyerek? Nem. Nem teheti. Holnap reggel ugyanitt lesz én pedig 10 óra előtt nem is láthatom. Még hetekig életveszélyben lesz, nem sírhat, nem szaladhat, mert a kis kétéves bármikor elvérezhet.

Még egyszer bemegyek, megpuszilgatom mielőtt hazaindulunk. Alszik. Nyugodt és békés. Fogom a kis kezét, de nővérke jelzi ideje már menni.

– Van valami kérdése? – Kellene hogy legyen? Azt sem tudom mit kell kérdezni ilyenkor. Amit kérdeznék, azt nem tehetem fel. Nem illik. Jó helyen van itt? Biztos vigyáznak rá? Itt hagyhatom maguknál egyáltalán? Hogyan bízzak meg ismeretlenekben?

– Nincs, most nincs kérdésem. – Biztos szar anya vagyok, de nem tudok mit kérdezni. Rettegek. A bátorságot hírből sem ismerem…