Benkő Annamária beszámolója

Válasz, kérdés nélkül?

Ki kell próbálni az igazi klubéletet! Tudtam, meg kell nézni közelről, milyen az?
Ha megemlítem egy pasinak, azonnal jön az a bizonyos mosoly, az a bizonyos szemhúzás. “Aha, persze. Feminista klubba jársz. Értem…” És ettől a ponttól kezdve esélyem sincs elmagyarázni, miről van szó. Mert ez más. Ez nem egy, amolyan ezredik „azért alakultunk, hogy kibeszéljük a pasikat, és hogy együtt utáljuk őket” jellegű klub.

Korán érkezem, még csak ketten beszélgetnek egy asztalnál. Aztán egyre-másra jönnek az ismerős és az ismeretlen arcok. Érzem, ez jó lesz. Ez nekem való. Erre most szükségem van. Megkapom majd a válaszaimat. De milyen válaszokat? Hiszen nincs is kérdésem… A mai téma az újrakezdés. Mivel az elmúlt négy évem csakis újrakezdések sorozatából áll, gondoltam idejövök, és majd jól megmondom mindenkinek a tutit, hogy kell ezt csinálni. Aztán leülünk egy nagy körbe és elkezdődik a beszélgetés. Először csak figyelek és hallgatok. Aztán hirtelen belém hasít: itt nem arra lesz szükség, hogy osszam az észt. Szükség van rám, de másként. Így teljes a kör, velem együtt. A probléma, amit végül közös szavazással kiválasztunk, egyáltalán nem áll hozzám közel, de valami azt súgja, hogy nekem is erre kell voksolnom. Igen, ezt érzem.

Aztán a módszer – amivel még nem találkoztam, pedig már sok csoportos foglalkozáson jártam eddig is – egészen megdöbbentő. Működik! És egyszer csak, valamikor az utolsó órában, bevillan. Ott a válaszom. Mint egy mozi, lepereg előttem. De hiszen én nem is kérdeztem… Borzongás fut végig a hátamon. Aztán elönt valami furcsa, megnyugtató a melegség és már nem tudok mást tenni, csak mosolygok. Igen, megkaptam a válaszom egy olyan kérdésre, amit csak így utólag merek magamnak megfogalmazni…