Bélavári Noémi: Már nem is olyan ijesztő

[ 0 ] 2017-10-20

Ömlenek a könnyeim, miközben hallgatom a tolmács szavait: „nagy göbök”, „még szeretne gyereket”, „menthetetlen” „a kezelés legfeljebb a fájdalom enyhítésére irányulhat”. A kínai orvos látszólag nem törődik a könnyeimmel, azt nem tudom, belül mit gondol, profi – talán nem is én vagyok az egyetlen, aki ilyen állapotban keresi fel. Képtelen vagyok gátat szabni a sírásnak, sőt, zokogásnak. Már nem törődöm ezzel, hónapokkal korábban átléptem ezt a határt, amikor beláttam, nekem jobb ez így. Éppen egy akupunktőr budapesti rendelőjében vagyok, de megyek és mentem én sok helyre a bajommal, persze orvosokhoz főleg. Nőgyógyászokhoz.

Mióma. Anyu 43 éves volt, amikor emiatt a sok nő életét megkeserítő nyavalya miatt „kipakolták”. Szerencsére ma már ritkán használják ezt a gyűlöletes szót. A jelek szerint nekem is komoly esélyem van erre. Csakhogy anyám addigra már megszült engem és a testvéreimet. Nekem viszont még nincs gyerekem, ám a terveimben határozottan szerepel az anyává válás. Jó, tényleg kicsit sokat vártam vele, de hiányzott a megfelelő partner… és, ha nagyon őszintén magamba nézek, a bátorság, de szerintem nevezhetjük vakmerőségnek is.

Rádöbbenek, hogy mindeddig próbáltam úgy tenni, mint ha végtelen idő állna rendelkezésemre: politikám strucc volt. Tiszta szívemből utálom emiatt az anyatermészetet, aki nagyon igazságtalanul csupán kurta 20-30 évet adott az anyává válásra, amiből saccra 10-ben még gyerek voltam. Most meg már, úgy tűnik, késő… A többiek mégis hogy tudnak megfelelően időzíteni?

Végül, hónapok és évek múltán, ez az egész, az egyre súlyosbodó vérszegénység, a depi, az önsajnálat, a vacakolás annyira kiszipolyoz, hogy végre-valahára döntök. Már könnyű kimondani: élni akarok, egészségesen, magas életminőségben, és végre anya lenni, ha egyedül, akkor úgy. Már nem is olyan ijesztő az egész: megvan a tervem. Átküzdöttem magam ezen a kakahegyen, pár évem ráment, de valahogy már nem érdekel. Egy utolsó, nehéz lépést kell még megtenni az újjászületés felé: még egyszer, remélhetőleg utoljára, ráfekszem a hideg műtőasztalra, hogy végre megint élni kezdhessek. Épp 43 éves vagyok.

Most, amikor ezt írom, a gyerekem egyenletesen szuszogva alszik a szomszéd szobában. Fél órája még félve-büszkén nézegette a tükörben a frissen előbújt piros pöttyöket a gyönyörűséges kreol bőrén – talán bárányhimlő. Pedig a nevelőanyja azt mondta, egy évesen már átesett rajta! És persze pont most, amikor…. á, végülis tökmindegy, ez sosincs jókor. Főleg így, egyedüli szülőként. Azért ez utóbbit kimondani még mindig eléggé rémületes tulajdonképpen.

Szerelmetes kislányom 2015. június 25-én érkezett haza, az új családjába. A közös életünkben egyelőre ez a legfontosabb dátum, minden évben megünnepeljük. Néhány hónapot vártam csak rá, pedig a köztudatban az van, hogy aki örökbefogad, főleg egyedül, hosszú sort kell kivárnia. Én bölcsen abban a sorban álltam, ahol nem álltak olyan sokan. Mert olykor merek bátor lenni, és jókor jót és jól dönteni.