Bán Beatrix

A kórház előtti utolsó jelzőlámpánál Édesapám nekiszegezte a kérdést vajúdó Édesanyámnak: és mi lesz, ha mégis lány lesz? Beatrix! Vágta rá Édesanyám két fájás között.

Lány lettem. Beatrix. Kislány voltam akkor is, amikor babák helyett kisautókkal játszottam, és akkor is, amikor 5 évesen először kísértem el Édesapámat vadászni. Kislányként magam döntöttem úgy, hogy közgazdász leszek. Meg adószakértő. Meg okleveles könyvvizsgáló. Mert ez kell a családi vállalkozásunknak, egy mára közel 100 főt foglalkoztató útépítő cégnek. Rögtön a diploma megszerzése után dolgozni kezdtem. Keményen, mert Apa kicsi lánya voltam, szép lehettem, de okos nem. 10 évig dolgoztam és vadásztam együtt Édesapámmal. Végigvadásztuk együtt a fél Világot, Dél-Amerikától Afrikán át Új-Zélandig.

február 15-én elvesztettem Őt. 56 éves volt, én 33. Hirtelen felnőtt nő lettem. Egyszerre szakadt a nyakamba beteg Édesanyám, két gyermeket nevelő Nővérem és közel 100 család anyagi biztonságának megteremtése. Könnyek nélkül csináltam végig, mert addigra elfogytak. Egy éven keresztül dolgoztam úgy nap, mint nap Édesapámmal, hogy tudtam: előbb-utóbb megtörténik. De addig napközben mosolyogva, a betegségtudatát még véletlenül sem erősítve tettem a dolgom. Éjszaka pedig sírtam. És féltem. Túléltük. Mert Ő is így akarta volna, és mert önállóságra, kemény helytállásra nevelt már az első pillanattól kezdve. De még mindig nem múlik el nap nélküle.

Valahol neki köszönhetem a Dianákat is. Ő beszélt rá, hogy vállaljam el a felkérést, és hosszú évtizedek után segítsek végre szervezett kereteket adni a hazai vadászhölgyeknek. A VKE Diana Vadászhölgy Klubnak a 2003. októberi alapítása óta elnöke vagyok. Azóta lassan 12 év telt el. A közel 300 taggal közösen sikerült bebizonyítani, hogy nőként sokat tehetünk a vadászat pozitív kommunikációja és a gyermekek természettel kapcsolatos ismereteinek bővítése terén. És persze nem utolsó sorban elfogadtattuk magunkat egy 55 ezer alfahímet számláló közösségben. Mit elfogadtattuk? Komoly elismerésekre tettünk szert, bár őszintén szólva számomra már az is jelentős eredménynek számított, hogy nem akartak lépten-nyomon visszazavarni minket a konyhába a fakanál mellé.

Saját gyerek? Még nincs, pedig 38 vagyok. Nem egy mai csirke. Tudom, még semmiről sem maradtam le. Persze, hogy nem. De nem szeretném, ha a lányunk első gimnáziumi szülői értekezletén a tanító néni nekünk szegezné a kérdést: csak a Nagyszülők értek ma rá? És azt sem, hogy a majd’ két generációnyi korkülönbség miatt ne tudjon velünk zenéről, filmekről, szerelemről, az élet nagy dolgairól őszintén beszélni. Azt pedig végképp nem, hogy 33 éves korában eltemessen minket, és ne lehessek nagymamája a gyermekének, segítsége éjjel-nappal, bármikor, amikor szüksége van rám.

Igen, ez is benne van a döntésemben: a felmenőim közül egyedül Édesanyám maradt nekem, súlyos mozgásszervi betegséggel. Meg az is, hogy 47 éves férjem 220 kilométerre él és dolgozik tőlem, és persze az is, hogy 5-kor kelek és éjfélkor fekszem minden nap, dolgozom a cégnél a megélhetésért, és dolgozom a vadászhölgyekért, a vadászati kultúráért a magam öröméért. Kezelem Édesapám örökségét, a céget, a házakat, a 46 hektár erdőt. Van három kereszt- és a férjem révén egy nyeremény-gyermekem. Amolyan „előnevelt” mind. Minden percem boldog, amit velük tölthetek, de sajátot nem.

Nem tudom feladni mindazt, amiért Édesapám az életét végigdolgozta, nem tudok nem felelősséget érezni a családom, a 25 éve a cégünkért dolgozó munkatársaim és a közösség iránt. Nem akarom, hogy jól megfizetett bébiszitter plántáljon értéket az én vérembe, nem akarok „csak” félig megfelelni anyaként és feleségként, nem akarom egyszerre feladni mindazt, amiért 38 éven át küzdöttem, néha nevetve és néha sírva, hol könnyedén, hol kínkeservesen. Nem akarok megfelelni semmilyen társadalmi konvenciónak, mert nem akarom elhinni, hogy egy nő csak a gyerekvállalással élhet teljes életet. Nem! Önzőség? Lehet. De vállalom. Önző vagyok. És nő. Egy 38 éves, érett nő.