Richter Anikó: Völgyben

[ 0 ] 2016-03-23

Ne már! Hogy nézel ki?

Karcos hangú Bögyi barátnőm, akivel a Mazsola és Tádé óta ápolunk hol emelkedő, hol meg süllyedő barátságot, az Erkel mosdójában rivallt rám, végigjártatva tekintetét koromfekete nadrágomon és a sötét felsőn, amelybe szottyadásnak indult, egykoron telt idomaim burkoltam. Ma is, mint mindig, a férjem halála óta.

Egy nőnek legyenek igényei! Push upja, műkörme, és normál sminkje! – kente rám hangos kurrogással jajvörös rúzsa maradékát méltatlankodva. Volt némi jogalapja ehhez a bunkósághoz, mert bár bőven letelt a gyászév, én még mindig úgy néztem ki, mint egy Fekete Özvegy, a pókfélék rendjéből.

Vérig sértve néztem végig a második felvonást és látványosan bőgtem, miközben mindenki jól szórakozott körülöttem. Legfőképpen Bögyi, aki el volt alélva magától, hogy pont a Víg özvegyre bírt jegyet venni nekem a szülinapomra. Csak azért is kitartottam a csador fíling és a málé mélabú mellett. Még a kávémat is keserűen ittam, és nem értem rá soha, amikor ötyézni akart velem.

Nyárra végül kibékültünk, és hagytam, hogy rám selejtezze a kihízott ruháit. Pink csipkeblúzban és fehér sztreccsnadrágban mentem haza, mely alatt egy ajándék tanga vágta régóta frusztrált fenekem. Lopva megbámultam azt az idegen nőt, aki a HÉV enyhén koszlott ablakának foncsorán nézett vissza rám. Úgy éreztem magam, mint egy lejárt szavatosságú termék, akit újra címkéztek.

Feltámadtak bennem a régi szép idők, mikor imígyen kirityázva, a férjem oldalán pipiskedve élveztem az egyre táguló időt, és szabadságot, amit felnövekvő gyerekeim adtak. De felrémlett az özönvíz előtti énem is, még „ősasszony” koromból, amikor reménytelenül ábrándoztam az önmegvalósításról, visszasírva az ántivilágot, ahol a cselédlányoknak még járt némi nemű kimenő. Terápiás jelleggel már akkor is tépegettem istrángjaim. Néha csak egy röpke szunya volt álmaim netovábbja, máskor egy kis csajos csatangolás, sipítozó gyerekhad nélkül.

Aztán huss, az idő elszállt, kirepültek a lányok, és mi, felocsúdva az üres fészek szindrómából, elkezdtünk utazgatni, felfedezni újra a bohémabb felét a világnak.

És jött a snitt, a mélyzuhanás, megspékelve a magány és az öregedés miatti egzisztenciális kétségbe eséssel. Már csak egy célom volt: foltozgatni a léket kapott vitorlást, melynek árbocán a gyerekeim, az unokáim, és az idős anyám neve feszült. Esténként félájultan zuhantam ágyba, néha még olvasni sem volt kedvem, a tévében sarjadzó hüvelygomba reklámoktól sikító frászt kaptam. Megszoktam, hogy a világ most egy nagy, sötét kalap, ami rám borult.

Az a pink csipkeblúz egyfajta mérföldkő volt abban a fekete barázdában, amibe kerültem. De csipkeblúz ide vagy oda, egy napon fizikálisan is fájdigálni kezdett a szívem, az ujjaim zsibbadtak, irány a doki. Az Ideggyógyászaton találtam magam. Tabletták helyett azonban  kibuliztam magamnak egy TB támogatott dili dokit.

Orvosi javaslatra kezdtem hát egyfajta hedonizmust. Először is, jegyet vettem a Bohéméletre. Aztán becsekkoltam egy sportklubba, napi szinten jártam nordicozni, úszni, elkezdtem túrázni is. Így akadt rám egy kedves túratárs – hímnemű egyed -, aki felturbózott bennem némi sejtelmes bájt, előcsalogatott belőlem kellemet, szellemet. Felvidított, megnevettetett.

Észre se vettem, hogy kikeveredtem az örvényből. Napi szinten kimenőm volt, és full extrás, sugárzó kedvem. Moziba, színházba, koncertre jártunk. Bérletünk volt az Operába, túratáborokba mentünk, táncoltunk retro klubokban. Szép lassan kifogtam magam a szekérből, amely púpozva volt kötelezettségekkel. Az unokák körüli teendőket minimálisra csökkentettem, tekintettel arra, hogy félállásban egy ötödikes kisfiút is korrepetáltam. Anyukámat azért igyekeztem ellátni. Mostam, bevásároltam, takarítottam nála, ebédet vittem neki. Csak éppen a meghitt beszélgetésekre nem jutott elég idő, és ezt most, hogy már nincs köztünk, végtelenül sajnálom.

Makkegészségesnek hittük. De egy napon, amikor hiába hívtam, a szobája földjén fekve találtunk rá. Elesett, és attól kezdve ágyhoz kötött beteggé vált. Mellette voltam, amennyit csak lehetett. Aztán kórházba került, és én igyekeztem magamnak két látogatás között lecsípni egy kis kimenőt. De nem ízlett a habos kávé és a csokis fánk a cukrászdában. A sétálóutca fényei kopottnak tűntek. Két ária között végig arra gondoltam, hogy oda kellett volna adni a bérletemet másnak. Akinek nem haldoklik az édesanyja…

Nem egészen három hét alatt veszítettük el. A legdrágább szertartást rendeltem meg neki. Hamvai szökőkút formában szóródtak szét a fiumei úti temetőben. Szemerkélt az eső, egy harsonás az Il silenciót játszotta. Aznap estére is koncertjegyünk volt. Valahogy nem éreztem úgy, hogy ott kéne lennem. Ültünk a szeretteimmel széles körben, és beszélgettünk. Felidéztük a közös emlékeket, elénekeltük anyám kedves nótáit.

Napokig nem vágytam másra, csak magányra. Hogy is van ez?Miként is van, hogy néha éppen a belső utak jelentik a kimenőt?

Végigjártam már néhány gondosan hangszerelt gyászolási folyamatot. Voltam már nem egyszer üres kagylóhéj. Mindig is tudtam, hogy az élet olyan hepe-hupa út. Inkább hupa, mint hepe. De most, hogy így teljesen elárvultam, el kell ismernem, hogy ez itt a felnőtt lét. Nem mondja már senki, hogy kisjányom, tegyél a fejedre tutyit. Magamnak kell megtalálnom azt az egészséges mértéket, amely egyensúlyban tartja ezt az élet-libikókát.

konyvMost, itt a völgyben, csak a csendre vágyom. Egy jó könyvre, puha plédemre, mézes teára. Ez most az én igazi kimenőm. Aztán majd hagyom, hogy megtaláljanak. Átöleljen a kedvesem, csajos napozzunk a „cinkusaimmal”, ahogy anyu hívta népes baráti körömet. Elkezdek majd megint túrázni, kirándulni. Tudom, hogy ők is így akarnák. Szeretteim, akik csak „előre mentek”, hogy megéljék azt a misztikus, másféle világot, ahol e végtelen körforgásban örök a kimenő…