Pál Ildikó: Kimentem

[ 0 ] 2016-03-16

fotó 1 (1)Itt ülök Párizsban a Montmartre-on bérelt kis lakásban, tömény Dioros parfümszag keveredik a kávém illatával – ki kéne már dobnom azt a mintát, amit pár napja nyomtak a kezembe egy luxusáruházban – és közben arra gondolok, hogy van még két napom, hogy talán ma végre megnézem a Dali kiállítást… de persze ez egyáltalán nem biztos, mert ki tudja mihez lesz kedvem…megírom ezt a kimenős dolgot, aztán meglátjuk.

Nem is tudom, hol kezdjem ezt az egészet… arra pontosan emlékszem, hogy úgy 3 éve, nem sokkal a 40. szülinapom előtt történhetett valami bennem. Volt akkoriban minden, amiről külön regény is szólhatna, de nem fog. Mindenesetre ez volt az az év mikor eldöntöttem, hogy van pár dolog az életemben, amit soha többé nem akarok látni magam körül és van egyetlen egy, amit viszont soha többé nem akarok szem elől veszíteni: és az én magam vagyok.

Ez így elsőre talán önző dolognak tűnik, de ma már nyugodtan állítom, persze csak magamnak, hogy nem az.

Sok dologgal kellett farkasszemet nézni, például azzal is, hogy mennyire nem szoktam, nem tudom megajándékozni magam, pedig nagyon is lenne miért. Valahogy olyan természetesnek tűnt minden, amit addig elértem, rá se néztem máshonnan,ff paris (1) s mikor elkezdtem sorra venni azt a 40 évet, sokszor mondtam halkan: Héj te nő, ez igen! És elkezdtem meglátni ezeket az igeneket, és jöttek sorra és szinte alig akartam hinni a szememnek. És akkor jött elém a régmúltból a nagy szerelem… Párizs, akiről a hosszú évek alatt teljesen megfeledkeztem, annyi mindenki mást szerettem közben.

Eszembe jutott az is, ahogy kislányként majd nagylányként annak a kis falunak a kis szobájában lapozgatom azt az egyetlen könyvet, lapozgatom rongyosra, amiben az a sok festmény van, és arról álmodozom, hogy ezeket majd egyszer megnézem, Igaziban is, Igaziban. Ez akkor, a 80-as években, onnan, teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

És akkor megtettem, 8 nap magamnak, egyedül magammal, Párizsban, a 40. szülinapomon…

Legmélyebb emlékeim egyike lesz örökre az a pillanat, mikor a tömött múzeumban az impresszionisták előtt zokogni kezdek, de nem érdekelt semmi, hagytam, hogy átéljem minden másodpercét. Sokáig sírtam, akkor értettem meg, hogy most vált valóra az az óriási álom, amit még kislánykoromban álmodtam, így évtizedek múlva. És elkezdtem látni, hogy mennyi álmom vált még valóra, amit észre se vettem a hosszú út közben, annyira természetes volt, hogy megtörténtek, mert nem az út egészét néztem, hanem csak egy szeletét, és elkezdtem látni azt is, hogy ezt itt mind magamnak köszönhetem…

Hát így kezdődtek az utazásaim…

Szeretek úton lenni, utazni, szinte mindegy is hová, csak elmenni a megszokottból, eltávolodni közelre, távolra mindegy, csak teljesen magammal legyek, ilyenkor tudok csak igazán rácsodálkozni arra, aki vagyok, figyelem mit érzek, mire vágyom, megadom magamnak azt, amit kérek, nem tervezek, csak megyek, amerre éppen viszem magam, teszem, ami éppen jól esik, nincsenek akarások, döntések, muszájok, szabályok, csak az van, ami éppen van, olyan vagyok, amilyen vagyok, bármilyen…

Mutassa neked a város a legszebb arcát! – mondta valaki a napokban, de tudjátok, azt az arcot már megismertem, és sokkal izgalmasabb ám az a valódi, amit most látok, bármilyen is legyen…

Hát így vagyunk mi idén is, Párizs meg én, a város, ami úgy hasonlít rám, vele csak úgy vagyunk együtt, hol így, hol úgy, az Eiffel-torony magasában és a mindenféle negyedek mélyén…

Az évenkénti számvetős, szülinapos, szabad útjaimon…lábretus