Levél nekünk, és nektek

Már a gála éjszakáján is megszakította csendes pihenőnket egy-egy üzenet, mely virtuális postaládánk fenekén koppant. Reggelre azonban már jól megágyaztak, és puha fészket biztosítottak az első üzenetek a többieknek, rengetegen írtatok. Azóta is röppennek az oda-vissza a köszönetek, de nem lehet őket megunni, csak szeretni lehet őket.

Hadd idézzük most Szabóné Boda Veronika levelét, mert ez nektek is szól, rólunk is szól.

Köszönjük, Veronika, köszönjük, hogy vagytok, mert nélkületek soha, csakis veletek van értelme, ti, Bátor Nők!

Kedves Zsuzsa! Kedves stáb!

Még egyszer nagyon szépen szeretném megköszönni a tegnap estét.

Valamit tudnod, tudnotok kell. Az, hogy részt vehettem a tegnapi díjátadón olyasmi volt, amiről két hónappal, 8 évvel ezelőtt álmodni sem mertem volna.

Tudom, nem vagyok egyedül a történetemmel, de tényleg  hosszú évek óta nem írtam. Nem írtam, mert elhittem, hogy soha nem lesz elég az, amit csinálok, ahhoz hogy bárkit egy kicsit is megérintsen. Ha pedig nem vagy elég, minek csinálod? Isteni szikra (amely munkahelyi problémák okozta álmatlanság formájában jelentkezett) kellett ahhoz, hogy a pályázatra találjak, s a végső elkeseredés hozta az írást.

Valójában ma reggel volt először bátorságom, ahhoz, hogy leüljek és tényleg elolvassam amit készítettem. Te jó ég! Mentségemre legyen mondva, titokban, a férjem és a fiaim elől „bujkálva” készült az írás. Úgy, hogy tudtam, ha egyszer is leülök és tényleg elolvasom, kielemzem, megrágom, nem csak átfutom azt, amit kreáltam soha nem lesz bátorságom elküldeni Nektek. Mert egyszerűen nem elég, nem elég jó.

Senki, még a férjem sem tudta, hogy pályáztam, ami nálam nagyjából azzal egyenértékű, mintha kivágtam volna a saját nyelvem, megtaposom, s egy 3 méter mély gödörbe hantolom, hogy esélye se legyen visszakúszni, újra a testem részévé válva hangokat formálni. Nem mondtam el még a húgomnak sem (akitől egyébként, ezért meg is kaptam a kellő seggbe rúgást), mert egyedül akartam maradni a szégyenemmel és a veszteségemmel, ha nem sikerül, bármiféle pozitív visszajelzést kapnom. 

Tudom, hogy rengeteget kell még fejlődnöm, ahhoz hogy jól írhassak, de Neked, Nektek köszönhetően ismét fejbe vert mennyire szeretek írni, félember vagyok nélküle, akkor is ha senki sem olvassa.

Tudom, hogy sekélyes vagyok, hogy nem kellene, hogy számítson mit gondolnak mások, de nekem sajnos szükségem van arra, hogy néha azt mondják, nem baj, ha nem vagy elég jó. Csak csináld, mert van akárcsak egyetlen ember is, akire egy iciri-picirit is hatással vagy, akit megmozgat, elgondolkodtat, jó érzéssel, vagy egyáltalán bármilyen érzelemmel tölt el az, amit te készítettél, amibe a szívedet tetted, ami belőled fakad.

Ezt adtátok Ti nekem a pályázattal, s ezt kaptam tegnap. Újra egész vagyok. Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy mennyire nem elég jó, mégis érdemesnek gondoltátok a történetünket, Olivérem történetét arra, hogy meghívjatok a díjátadó ünnepségre. Egy élmény volt. Rengeteget jelentett.

Remélem nagyra nő ez a Richterrel közös gyermek, mert nagyon sok nőnek van szüksége arra a bátorságra, támogatásra, amit Ti adtok, ami belőletek árad, ahhoz hogy újra egészek lehessünk!

A továbbiakhoz is sok sikert Neked, Nektek! Még egyszer köszönöm.

Üdvözlettel:

Bodáné Szabó Veronika