Kovácsné kivan

megjelent: 2023. november, Felhő Café Könyvek Kft. gondozásában.

480 oldal
Kartonált-füles borító

Borítóterv Komo Group
Borítófotó Rácz-Kovács Nóra
Korrektor Tomku Kinga
Tördelés Hollós János
ISBN 978-615-6605-02-3

Kéki Kata, a szabadlelkű szingli rendes nő lesz. Férjhez
megy, szül, és akkor… Mi van?!
A szülővé válás az élet legnagyobb kiváltsága – mondja
mindenki. Sőt, el is várja: légy boldog szuperanyu és
szuperapu!
De Kovácsné gyakran zombianyu.
Rácz Zsuzsa új könyvében ismét tabukat dönt: ezúttal a
kisgyermekes lét mókuskerekéről ír elképesztő
őszinteséggel és viccesen – éppen úgy, ahogyan
Terézanyu mesélt az úgynevezett szingli létről.

VISSZAJELZÉSEK:

“A könyv egyszerre mély, sőt, felkavaróan drámai, ugyanakkor vibrálóan vicces és szarkasztikus, filozofikus és „forradalmi” – szóval minden megvan benne, amitől egy jó regény jó regény”- mondta a november 8-i könyvbemutatón Péterfy Gergely író, a Felhő Café Könyvek egyik alapítója “Semmi nem mutatja jobban, milyen húsbavágó kérdéseket feszeget a regény, mélységesen megoldatlan a nők helyzete, s hogy ugyanakkor mennyire éhezünk a humorra és az iróniára, mint az, hogy alig egy két hét alatt lecsaptak az olvasók a Kovácsnéra”.
Péterfy- Novák Gergely író

“Még a múlt heti „nyaralás” alatt kiolvastam a könyvedet, és ZSENIÁLIS, Zsuzsa, tényleg! Minden szabad percben hanyattvágtam magam az óriási fotelben keresztbe és olvastam, röhögtem, kínomban és felszabadultan, együttéreztem, izgultam, felháborodtam – szóval szerettem, nagyon. Iszonyatosan jól megfogtad a témát, és csomó fontos ügyet vonsz be úgy, hogy mélyen emberi marad az egész és cseppet sem kioktató vagy mindentjobbantudó vagy áltanosító, nagyon-nagyon éreztem végig.

Mint olvasód és mint nő, nagyon köszönöm, hogy megírtad.”

(És visszajelzés még: életemben az első könyv volt, amit kértek volna kölcsön és nem adtam 😊)

Hegedűs Hajnalka

„Ej, Kovácsné, Kovácsné! Tudtam, hogy hamar elkapsz, mint a gépszíj, de hogy már a
10. oldalon, arra azért nem számítottam.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy minden lehetséges 5 percet ellopok
magamnak az olvasásra. Olvastam buszra várva, evés közben, és mi tagadás, vittem
a WC-re is.
És közben éreztem, hogy ha csak ezekre a lopott 5 percekre is, de Kovácsné leszek.
Hiszen ott vannak a gondolataim, a ki nem mondott paráim, az elmúlt 4 évben megélt
félelmeim, szerencsétlenkedéseim, el nem sírt könnyeim leírva a könyv lapjain,
feketén-fehéren.
Sírva nevetős, vicces, depiből kihúzó, aha-élményekkel teli könyv, ami kiránt a
hétköznapok szürkeségéből.”

Szőke Judit olvasó szerint.

„A Kovácsné kivan”-t olvasva azt éreztem, hogy ez a könyv odab@szot;. Gyakran
meg kellett állnom, olyan töményen jelenik meg benne a rengeteg megoldatlan, félig
megoldott, vagy szőnyeg alá söpört téma, ami az elmúlt évtizedben pörög a (főként)
a nők körében, a háborítatlan szüléstől az üvegplafonon át a házirabszolgaságig.
Nekem is két lányom van, 15 hónap különbséggel születtek és hosszú időbe telt,
mire a férjem beletanult, hogyan is kell jó apának lenni……Tűpontos az időszak
leírása.
Nagyon köszönöm, hogy megírtad az új könyvet, a nőgyógyász konferenciás részért
külön adnék egy díjat… Remélem, hogy a felvetett kérdések sokakat inspirálnak majd
és erősítik a nőket abban, hogy álljanak ki magukért.”

mondja egy olvasó, Wilcsek Médea.

RÉSZLET:

Harakiri desszertvillával

Ideje újrahuzalozni a helyzetet. Indián egyik otthondolgozós napján végre összehozom az ezer éve tervezett találkozót Marianne- nal, a főszerk-kel.

Jó újra látni őt üdén, mosolygósan, ropogósan új kiskosztümjében, frissen melírozott szőke haja lazán hullik szolidan sminkelt, szép arcába. Marianne feláll, mikor megérkezem az étterembe, és összecsapja a kezét.

– Hát veled meg mi történt?- kérdezi.

A nyúzott képemre gondolhat, a karikákra a szemem alatt, és a lenőtt, fodrászért kiáltó frizurámra.

– Biztosan emlékszel, nemrég született gyerekem.- veszem könnyedre a figurát. – Kicsit strapásak a napjaim.

– De hát hol van az már!

– Mi?

– Már fél éves is elmúlt a Bori, nem?

– Hét hónapos- pontosítok.

Hogy van az, hogy amíg az ember várandós, és látszik is rajta tisztességgel, mindenki ajnározza?! Könnyen az a végzetes illúziója támad, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk.

Rendelünk, közben Marianne tovább szövi a csevegés könnyű fonalát:

– Emlékszel arra régi barátnőmre, a Gabira, akivel majdnem egyszerre szültetek?-

– Hogyne!- derülök fel.

A hírtől, hogy más is szült mostanában, és tán más is érzi úgy magát, mint akit megcsócsált és kiköpött egy grizzly, már önmagában megkönnyebbülök.

– Mi van velük, jól vannak? –

– Jól, persze.- folytatja Marianne- Tudod, ott a kisfiú nyolc hónapos, most kezdte a bölcsit. Meg is tanult önállóan, késsel- villával enni.

Jesszus. Az én gyerekem nem tud se késsel, se villával.

– Nagyon bevált nekik a bölcsi. Gabi vissza is ment dolgozni. Reggel nyolcra biciklivel beviszi a gyereket, aztán bekerekezik a munkahelyére.

– Ó, tényleg? – nyögöm ki.

Elképzelem, amint cirka 4-5 órás, kelésekkel, szoptatással tarkított éjszakai alvás(nak aligha nevezhető rettenet) után reggel hétkor felpattanok a cangámra. Miután a gyermeket rendes, foltmentes gúnyában biztonságosan bekötöm a gyerekülésbe. Fejünkre vidám, színes biciklis sisakot pattintok, amelynek felvételét a gyermek nyugodtan tűri, sőt mi több, üdvözli. A kertkapuig sem jutnánk el. Ott terülnék el zokogva. De Marianne folytatja:

– Munka előtt Gabi beugrik a piacra. Minden nap főz a gyereknek.

– Nem adnak enni neki a bölcsiben?! – csodálkozom.

Lehet, hogy üresben gyakorolják a késsel-villával való étkezést. Élesben csak otthon eszik.

– Ó, hát ki tudja, miből főznek ott. – így Marianne- Tudod, milyen a menzakaja.- és elfintorodik.

Én ne tudnám, egész életemben mást sem ettem. I love menza kaja. Állati hálás vagyok érte, hogy elém teszik készen. Ivánnal a pumázás mellett bevezettük a kajarendelést is, hogy mi is minden nap együnk meleget, muszáj.

– Gabi fontosnak tartja, hogy friss alapanyagokból készítsen kaját a kicsinek. Minden az alapanyagok minőségén múlik – szónokol Marianne.

Marianne úgy van a főzéssel, ahogyan én a könyvekkel. Voltam régen. Olvastam (vagy inkább írtam!) volna szakácskönyveket, haszontalan regények helyett, most legalább főzni tudnék!

– Minden áldott nap főz? Miután nyolc órát lenyomott a munkahelyén? – hitetlenkedem.

Úgy hangzik, mintha Gabi egy olimpiai anyaválogatott gólkirálya lenne. Én meg egy NB 62-es csapat kispadon megtűrt tagja.

Marianne lelkesen bólogat.

– Elégedett is. Imádja a munkahelyét, szeret dolgozni.

Ő bezzeg szeret! Mintha én azért lógnék hétszámra az út túloldalán a gyerekkel, mert nem szeretnék dolgozni.

– Hát ez… szuper – nyögöm, pedig még hátra van a feketeleves.

– Sajnálom a rovatodat – szán meg hirtelen Marianne –, de remélem, élvezed a nagy anyagokat. Eljutnak hozzád az olvasói levelek? Majd átküldöm őket. Na, és miket csinálsz a cikkek mellett újabban? – szegezi nekem a kérdést – Szerintem ideje lenne kijönni egy új regénnyel. Most, hogy kevesebbet tudsz írni a lapba.

Regény?! Már megint?! Az előzőből is mi lett!

Csak a túlélésre hajtok, ember, mit nem értesz ezen?! – rikolt fel bennem egy hang.

– Szóval, írogatsz legalább szabadidődben?- sürget Marianne.

Majdnem felröhögök. Szabadidő!

Marianne, nekem nincsen szabadidőm, mikor lenne?
És vajon megkérdezik-e valaha, hasonló hangsúllyal férfi íróktól, hogy írogatnak-e? Vagy nekik kijár a tiszta, elegáns, írsz?!

Nagyot nyelek.

– Minden percemet kitölti a gyerek. De nem csupán a perceimet, az összes gondolatomat, sőt, a testemet is. Nem vagyok ura az időmnek, de még a gondolataimnak sem. Állítólag ez 3-4 éven belül enyhülni fog. Ha addig nem szülök újat. Figyelj, tudom, hogy nehéz elképzelni, de én nem járok sehova, nem találkozom senkivel. Kizárólag munkaügyben. De azt is inkább skype-on, telón intézem.

Jézusom, nincs is életem. Mondjuk, anyám megmondta, hogy nem lesz. Csak azt nem, hogy ő sem lesz.

– Nem is sportolsz semmit? Régen úgy szeretted és annyira…- látom rajta, hogy észbe kap, mielőtt kicsúszna a száján: rád is férne, baszki.

– Nem.

– Kár.- mondja.- Nem akarok okoskodni, de igazán jó példa a Gabiéké. Csak szervezés kérdése. Náluk be vannak fogva a nagyszülők, sorban állnak a piciért. És Gabi ragyog attól, hogy végre visszakapta a felnőtt életét.- fejezi be. Áhítattal belesüllyeszti villáját a tányérján remegő málnás- csokis mousse költői halmába.

– Ezt majd kiteszem a blogomra, isteni- teszi még hozzá.

Még egy szó erről a Gabiról és átbökdösöm az ereimet ezzel a kurva desszertvillával itt. Csak szervezés kérdése, naná. Meg annak a kérdése, hány szülője maradt életben, a közelben, épen és egészségesen annak a szerencsétlen ifjú, vagy kevésbé ifjú párnak, aki gyereknemzésre adta a fejét. Most az intézményekről, a bölcsi -és ovis helyek hiányáról nem is ejtek szót, annyit írok erről. De minek, ha még a főszerk sem tudja?!

Már jön is a kegyelemdöfés.

– És képzeld, Gabiék már tervezik a következő babát! Hármat szeretnének, nincs idő lacafacázni.

Ez a laza csevej úgy kockázza fel amúgy is egyre csappanó önbecsülésemet, mint sztárséf az articsókát. – gondolom. ( A friss, kiváló minőségű piacit.)

Leszerepeltem, egy bukott anya. Itt írd alá, hogy minden tárgyból elhasaltál: főzésből, testgyakorlásból, felnőtt életből, írogatásból, többgyerekességből. Minek él az ilyen?

Pláne, minek ad életet?!

Anyák napja esőnap

Anyák napja alkalmából új anya- és sporttársaimmal, Rozival, Lizával és Fruzsival is úgy döntünk, kilépünk a pince szűk keretei közül. Szabadtéri pikniket szervezünk magunknak a közeli rétre.

Gyerek nélkül- jelenti ki Liza ellentmondást nem tűrően- egyet sem ér hozni, tessék szíves megoldani. Mert megérdemeljük! Jelentjük ki egy emberként.

Szombat délutánra tesszük a programot, végre nem zuhog, hanem süt hétágról, ám most meg a szél fúj. De úgy, hogy az arra járó szarvasokat felkapja és megpörgeti a levegőben. Nem adjuk fel, mi rettenthetetlen capoeira harcosok vagyunk, vagy mi a frászok!- rikkantja Fruzsi.

Ha tornádó tombol, én most akkor is szórakozni fogok, értve?!- üvölti túl a szelet is Liza három gyereken edződött, erőteljes hangján.
Hosszas és megerőltető gyaloglás után,

– Basszus, ötszáz métert sem jöttünk, kiránduljunk még egy kicsit, milyen sportemberek vagytok?!- méltatlankodik Rozi, a stréber, de lehurrogjuk.

Egy édeni, elhagyatott, szélvédett gyümölcsösbe tévedünk. Hatalmas területen, sűrűn ültetett, magas, elvadult bokrokkal körbevett, védett kert. Almafák, körtefák, barack és két sor mandulafa- hajdan termékeny táj lehetett. A legalább húsz éve gondozatlan, metszőollót nem látott, ezer irányba tekergőző fák göcsörtös ágaikkal úgy festenek, mint a Gyűrűk urából a fapásztorok. Tökig ér a gaz, de közöttük vadvirágok pompáznak, letelepedünk a plédjeinkkel és bort iszunk. Mindenki kipakolja az elemózsiát. Felszabadultan tömjük magunkba a chipszet, fejünk alá tett kézzel heverünk hanyatt a piknikpléden, a nap sütöget minket.

Most vagyok Bori születése óta először nagyobb társasággal szabadidős programon, célirányosan, előre megfontoltan.

Muszáj ezt rendszeresen tennem, gondolom, ezer éve nem éreztem magam ennyire felszabadultnak. Konkrétan úgy, mint a Sziget fesztiválon anno. Egy elhagyott, világvégi gyümölcsösben.

Liza is felmászik egy vén körtefára, mi Rozival lógunk az ágairól, két bazi nagy vadkörte, Fruzsi fotóz.

Az ünnepi hangulatba a semmiből berongyol az egykori kapun át egy ütött- kopott terepjáró. A széllel összefogva olyan porvihart támaszt, hogy csak tüsszögünk, mikor éleset fékezve megáll előttünk.

Kipattan belőle egy terepruhába öltözött, katonásan tüsire nyírt, snájdig fiatalember. A következő kérdést teszi fel nekünk pattogós hangon:

– Jónapot! Láttak itt tetemeket mostanában?!

– Miket?!

– Elhullott vaddisznókat.

Pislogunk. Ennyi bort csak nem fogyaszthattunk még, hogy kollektíven ugyanazt a cifra jelenetet képzeljük?!

Egymásra meredünk a csajokkal, ti értitek?! Nem értjük. Ezt meg honnan fújta ide a szél?!

– Ez a gyümölcsös kedvelt búvóhelyük.- folytatja rendületlenül a vadász-

– Jézusom.- így én.

– Nem csoda, mi is kedveljük, hangulatos hely. – így Rozi, kicsit becsípve.

– Ha voltak is itt, már elkergettük őket, hangosabbak vagyunk a vaddisznóknál. – így Liza, kuncogva.- Egy tetemet is felvernénk- röhögi el magát.

– Kötelességem ellenőrizni minden zugot. – fontoskodik a fiatalember- Sertéspestis pusztít, előfordulhatnak vaddisznóhullák.

– Itt?!

– Bárhol.

Riadtan tekintgetünk körbe. Sehol egy tetem. Micsoda hír, épp egy pestis- gócban piknikezünk!

– Felírnák a telefonszámomat? Ha bárhol találnak, nyugodtan hívjanak.

Kötelességtudóan bepötyögjük a telefonunkba a diktált számot. Biztosítjuk, őt hívjuk elsőként, ha belebotlunk egy hullába. Sertéspestis- szaki néven mentjük el a fiatalembert.

Vadász padlógázzal el. Visítva röhögünk: nesze neked, sertéspestis anyák napjára!