Kóbor Barbara: Kimentem a világból

[ 0 ] 2016-03-24

– Végül nem adtam oda a kicsinek a céklafőzeléket. Annyira nézte a kezemben a zserbót, hogy nem volt szívem megenni előle. Odaadtam neki, megkóstolta. Ízlett neki, és most miért kell engem bántani, nem lett tőle semmi baja! Mi ez a dolog, hogy diót csak két éves kor után lehet adni?

– Jaj, olyan hideg volt ennek a gyereknek keze-lába, felöltöztettem rendesen. Úgy, ahogy te hagytad itthon, nem maradhatott. Még megfázott volna!

– Gyerekülés? Azt ugye nem hagytad itt, hát akkor elvittük az ölemben. Te is így utaztál, mi a bajod? Miért kéne engedélyt kérnem, ha kocsikázunk? Nem hiszem el, hogy az élő fába is bele tudsz kötni!

Én sokáig azt hittem, hogy velem van a baj. Nem értettem, hogy miért nem érzem jól magam, amikor van segítségem. A teljes rokonság folyamatosan arról biztosított: szóljak bátran, ha segítség kell. Jönnek és vigyáznak a gyerekre. Meg vigyük el hozzájuk, mert ott nekik jobb vigyázni rá. Figyeled a szavakat? Óriási hatalmuk van. Vigyázni. Segíteni. Van nekem valami feladatom, és ha nem tudok megbirkózni vele, akkor majd jönnek és segítenek! Meg vigyáznak rá! Nem vele akarnak lenni, hanem vigyáznak rá. Nekem a segítség szó innentől fogva vészcsengő volt az agyamban. Olyan áron nem kell valakitől segítség, hogy ő attól érzi jól magát, ha engem nyomorultnak gondolhat. És miközben segít, viselkedésén keresztül megmondhatja, megüzenheti, hogy mit csinálok rosszul. Amikor megengedhettem magamnak, nem kértem ebből a fajta lehetőségből. Mert így kapott szabadságom, külön programjaim – úgy várt kimenőim! – rossz hangulatúak, rosszízűek lettek. De akkor, abban a kiszolgáltatottságban nem igazán értettem, miért.

Elfogyasztottam hát a rokonok mellett három bébiszittert is az első években, időset, fiatalt, laikus, fehér hajú nagymamát és kiváló szakembert is. Nehéz volt, sokszor lelkifurdalásos. Képtelen voltam megbízni bárkiben, folyton viharfelhők gyűltek szabad óráim egén. Nem voltam jó passzban, nem ment nekem ez az egész kire-bízzam-megengedhetem-én-ezt-magamnak sakkozás. Mások hogyan csinálják? Jár nekem, lehet nekem – és mégsem tudok boldog lenni a kimenőimmel. Fura dolog volt ez.

woman-on-busTele voltam várakozással tehát, amikor gyermekem intézményesíthette tetemes szabadidőjét és én újra munkahelyen dolgozhattam. Az akkor kezdődött kimenőim sokat adtak nekem, az ott megismert emberek sok mindenre megtanítottak. Na, nem kell nagy dolgokra gondolni! Gondolom, a legtöbben komplett őrültnek tartanak, ha azt mondom: örültem, hogy a munkahelyem távol van az otthonomtól. Napi kétszer háromnegyed órát utaztam, míg odaértem, és az utazás nekem maga volt a csoda! Maga a kimenő! A villamos ringatott, közben azzal találkoztam, akivel csak akartam, azt csináltam, amihez kedvem szottyant. A fantáziavilágaimban, amiket olyan gondosan építettem fel. Az utazásra fordított időt ugyanis álmodozással töltöttem. A fejem volt a játéktér, az agyam pedig a motor, a lehetőség. Ez a mentális színpad réges-régen, talán gyerekkoromban volt ilyen üres. Mert azóta sosem volt csend körülöttem. De akkor, az utazás során kiürült, majd szépen benépesült a belső világ. Voltak történetek, amiket napokig szőttem, bontogattam. Aztán, ha rájuk untam, dobtam őket, üresre törölve a fejem, mint a teniszpályát szokták meccs után. És új játék kezdődött. Úgy árnyaltam a szereplőimet, mint egy forgatókönyvíró. Majdnem megszólaltak. Volt történet, ami annyira izgalmas volt, hogy este is tovább gondoltam, és sokszor a saját meséimbe aludtam bele.

Közben észrevettem magamon, hogy amikor társaságban vagyok, egyre kevesebbet beszélek. Megváltoztam és már nem akartam mindenképpen hangoztatni a véleményemet, hallatni a hangomat. Csak figyeltem az embereket és a helyzeteket. Vadásztam az érdekesre, a szokatlanra. Tetszett, ha valaki nem konform, ha van személyisége, és ha kiáll magáért. Újra feléledt gyerekkori szenvedélyem, az olvasás. Magányos gyerek voltam, napok teltek el kezemben könyvvel, szőnyegen ülve, hátam az ágynak támasztva. Sovány kislány voltam, sokat fájt az üléstől a fenekem. Jackie Collins, Mikszáth, Moravia, Graham Green vagy King? Daniel Steele, Fehér Klára, Szerb Antal, Gárdonyi. Tíz évesen megvoltak mind. És húsz évvel később jöttek az újak, sokfélék, magyarul, angolul, franciául.

A fantáziám szabadjára engedése és a sok-sok magányos idő nem volt eredmény nélküli. Amikor a gyerekem még tovább intézményesült, végre felhasználtam addig kósza és levegőben lógó történeteimet. Sok-sok érlelés után megírtam az első regényemet. Rengeteg kutatómunkába, még több bizonytalanságba telt. Nehezen született meg, az alkotási folyamat nem összefüggő napokból, hanem órákból, percekből tevődött össze. És nagy szünetekből. De ami a lényeg: elkészült. Főhőse van, hozzám hasonló. Vagyis egy kicsit olyan, amilyen én már nem vagyok. Nagyon messzire kellett hozzá elmenni. Ki a világból.