Gyerekkel a munka nem játék

[ 0 ] 2016-10-25

– Anya, vedd már le a telefont a füledről és játsszál velem!- sipítja ellentmondást nem tűrő hangon a kisebbik lányom, a három és fél éves Nóri. Két hete nem tud kigyógyulni az influenzából, együtt vagyunk szobafogságban. Volt bébiszitterünk, igazi Mary Poppins, imádják a gyerekek, ő pedig annyira szereti őket, hogy már a saját babáját várja… Az elődje külföldre ment, a kettővel előtte fix állásba… Nem lesz könnyű pótolni, jó ideje keressük a helyettesét. De baj nincs, hiszen én főleg itthonról dolgozom. Míg elfoglalom valamivel a gyereket. Persze nem tévével, a pszichológia szerint ez a mumus, milyen kár! Például ráveszem, hogy fessen. Tíz percbe telik, míg előkészítem a terepet, majd kb. tíz nagyvonalú ecsetvonást követően felhangzik:

– Anya, tedd már le a telefont!

– Szívem, ezt muszáj megbeszélnem, te fessél, jaj de szép! Az mi, virág? – mutatok egy pink pacára – ilyenből csinálj még lilát is, jó? – próbálom motiválni a gyermeket.

– Nem! Játsszunk! – de még fest.

Egy percig sem tudok beszélni:

– Anya tedd le!

– Szívem, muszáj dolgoznom is, mindjárt befejezem, nyugi!

További húsz másodpercet beszélek, mikor felhangzik a vérfagyasztó fenyegetés:

– Anya, ha nem játszol velem sokat, akkor nem fogom bevenni azt a ronda gyógyszert!

Feladom, leteszem. Legalább ismét kiderült, milyen szépen megtanítottuk a gyermeknek a valamit valamiért elvet.

Küldetés

Ez a típusú párbeszéd az elmúlt egy hónapban, míg a gyerekek – a Nagy másodikos- ide-oda sodródtak az influenza hullámaiban, és alig voltak óvodában meg iskolában, körülbelül ezerszer játszódott le. Az elmúlt nyolc évben cirka négy milliószor.

Stressed woman with girl

Mikor ismét felhangzik az „anya gyere játszani!”, elhatározom, hogy erős leszek: igyekszem nem arra gondolni, hogy nem vagyok elég jó anya. Hanem arra, hogy mekkora mázlista vagyok, hiszen kötetlen munkaidőben dolgozom, és itthon tudok maradni a gyerekekkel, ha kell. Azzal is mentegetem magamat, hogy reggel hat óta, mióta felkelt a Kicsi és elkísértük suliba a Nagyot, csak rá figyelek, és most már tizenegy van, neki kell állnom dolgozni. Már játszottunk nagytesósat, pónisat, gyurmáztunk és megtanított galuskás levest főzni: anya, ezt a Nagyi jobban csinálja – jegyezte meg, amikor meglátta az amőbára hasonlító galuskáimat a gombalevesben – de nem baj, megmutatom neked, hogy kell.

Természetesen a Naggyal, aki másodikos, sokkal könnyebb. Hiszen lehet alkudozni, hogy míg ezt megcsinálom, addig te rajzolj, fess, fuss. De hiába minden alku. A lehetetlen érzés, amely világra jövetelükkel együtt született meg bennem, velem marad:

ha már megadatott, hogy velük lehessek, akkor minden pillanatban rájuk kellene figyelnem.

Mission impossible, tudom, de ez van.

Multitasking

Minden anyatársam, akinek nagy gyerekei vannak, azt állítja, hogy míg egy kicsit nem figyelt, hipp-hopp felnőttek a gyerekei és nem emlékszik, hogyan és mikor történt. Szeretném megállítani az időt, mert kiváltságosnak érzem magam, hogy ilyen cuki csajoknak én lehetek az édesanyjuk. Ennivalóan édesek és ahogyan Vekerdy tanár úr is mondja, leeszik a húst a csontjaimról, hiszen ez a dolguk.

Nekem annyi a dolgom, hogy összeegyeztessem családügyi feladataimat a munkaügyiekkel, beleértve a háztartást is, amit a pokolba kívánok. Ebből származik az ún. multitasking, a sakkozás és kapkodás: míg ezt megírom, beteszek egy mosást, amíg teregetek, addig visszahívom x-et és zét,  amíg megpucolom a krumplit az ebédhez, végigfutok tennivalóim kilométeres listáján, nézzük, melyek a halaszthatatlanok? Ha legalább őket megoldom, tudok újra játszani nagytesósat a Kicsivel. Jaj, addigra épp indulni kell majd a hús-vér Nagyért  a suliba, sebaj, dolgozni éjszaka is tudok…

Bár mindennél jobban szeretek anya lenni, közben mint a levegőre, úgy van szükségem arra, hogy megmaradhassak alkotó nőnek, dolgozó, pénzt kereső embernek is.

Az éjszakai műszak könnyedén ment, míg egy gyerekem volt, és míg alulról szagoltam a negyvenet. Mióta betöltöttem, és megszületett a kisebbik lányunk, kinyúvadtam. Ma, amint elalszanak a Csajok, arra vágyom, hogy egy jó órányit dumálhassunk a férjemmel, ne csak arról, hogy kit, mikor, hova kell elvinni, befizetni, elintézni, hanem igaziból, mint régen, aztán alvás.

A megkergült gps

A család- munka összeegyeztetése olyasmi, mintha a pontból b-be egy totálisan megkergült GPS-szel kellene eljutnom, amelyik minden percben beszól, hogy újratervezés. Hajmeresztő cikkcakkokban haladunk, de atombiztos kézzel kell tartanom a volánt. Szülő tervez, gyerek végez, nem vagyok ura az időmnek. Valóban szerencsés vagyok, amiért dolgozhatok, mert hazánkban a legtöbb kisgyerekes anya számára csak vágyott luxus a pénzkereső munka. Gyerekszülés után a nők töredéke tud csupán visszatérni a munkába, kevés lehetőség van részmunkaidőre, távmunkára. A kisgyerekes anyát nem tartják jó munkaerőnek – mert például ő marad otthon a gyerekkel, ha beteg –  pedig a gyereknevelés- gondozás kivételes önfegyelemre tanít, logisztikát tanulsz és projektmenedzsmentet, kiválóan lehet kamatoztatni őket bármilyen állásban. Ám sajnos ezt kevés nő hiszi el magáról, és így mások sem róluk, pedig a felmérések is igazolják, hogy hatékonyabbak a nők, az anyák, mint sok esetben a férfiak.

Egy egész falura van szükség…

A család és/vagy munka? – örökzöld kérdésére a válasz szerintem a megfelelő humán erőforrás- ellátottságban rejlik. Magyarul minél több támogatása van egy családnak, annál könnyebb: végy minimum négy nagyszülőt, de a biztonság kedvéért legyen nagyinak is pótnagyija, és neki is tartalékosa. Melléjük kell még:

tündéri szakács,retro-1321078_1280

udvarias sofőr,

zseniális házvezető

házitanító, (csak mikor már sulisok, persze)

rendmániás takarító

kertész (csak kertes ház esetében, persze )

adminisztrátor, projektmenedzser

amennyiben a fentiek nem állnak rendelkezésünkre, ám mégis vannak gyermekeink, vagy vágyunk rájuk, kapaszkodjunk abba a meggyőződésbe, hogy mire felnőnek, kicsit elfáradunk ugyan, de vérprofik leszünk minden területen. És ez jól jön majd, ha megérkeznek a drága kis unokák…