Dobó Kata: „Családommal és a hivatásommal érzem teljesnek az életet”

A színésznő számára még friss élmény az anyaság: kislánya, Szofi nemrég múlt egyéves. A Terézanyu pályázat zsűrijének tagja azonban már most látja, kire ütött, tervezgeti, hogy mi mindent csinálnak majd együtt, s mit fog mondani neki, ha Szofi is a színpadot választja.

Mennyire tudatosan tervezted azt, hogy most jött el az ideje, hogy anya légy?

Számomra az anyaság partnerfüggő, nem karrierfüggő. Most találtam meg azt az embert, akivel le akarom élni az életemet. Szofi nagy biztonságba született bele, gyerekkérdésben mindketten együtt mondtuk ki az igent.

 Nehéz volt, ha csak egy kis időre is, visszavonulni?

Azt gondolom, hogy ha szükség van arra, amit csinálok, akkor másfél-két év nem olyan hosszú idő, hogy az emberek elfelejtsenek. Azért amikor visszamentem a színházba, az csodálatos érzés volt, már nagyon hiányzott. Nem vagyok „ősanya” típus, nekem kell a gyerek és a hivatásom is ahhoz, hogy az életet teljesnek érezzem. Persze nem könnyű időben összeegyeztetni, különösen próbaidőszak idején. Most is vár rám egy megpróbáltatás, amikor Pesten fogok játszani.

Színésznőként látsz magadon változást, mióta anya lettél?

Nyugodtan állok a próbafolyamathoz, nem érzem azt, hogy az életem múlik ezen. Csak próbálom kihozni magamból a tőlem telhető legeslegjobbat. Amúgy szeleburdi, kapkodós és elég szétszórt vagyok. Azt nem hiszem, hogy ez nagyon változott volna, bár azt mondják, hogy viszonylag nyugodtabb vagyok. Hiányzik belőlem az elsőgyerekes anyuka idegessége, szorongása, és ez már egészen a kezdetektől így volt. Könnyen hozok Szofiról döntéseket- szerencsére nem is egyedül kell, a páromnak már előtte is volt 2 gyereke, így tapasztalata is jócskán. Szofival kapcsolatban már határozottan tudom, hogy mit szeretnék. Azt hiszem, vagyok már annyira idős és egy kicsit bölcs is ahhoz, hogy tudjam: a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Úgy fogom terelgetni, hogy megtalálja, ami boldoggá teszi. Az biztos, hogy semmit nem fogok rákényszeríteni, amihez nincs kedve, vagy számonkérni valamit, ami homlokegyenest ellenkezik a személyiségével, mert attól nem lesz boldog. Sokat szeretnénk vele utazni, hogy lássa, hogyan, hányféleképpen lehet még élni, és sok lehetőséget megmutatni: sportot, művészetet, könyveket, nyelveket, filmeket, színházat, operát, természetesen akkor, amikor fogékony lesz ezek iránt. Ez a cél, aztán meglátjuk.

Nálatok otthon is így volt ez?

Nálunk nagy szigorúság volt, és olyan magas elvárások, amelyeknek én nem tudtam megfelelni. Ez óriási frusztrációt, kisebbrendűségi érzést okozott bennem. Azt akarom, hogy Szofi érezze: ér annyit, mint bárki más, hogy tudja, ő is van ugyanolyan jó.

Dobó Kata a Terézanyu pályázat 2013 díjkiosztóján nem tudott részt venni, ám elküldte videóüzenetét, amelyen felolvassa az egyik díjazott pályaművet. A zsűri Somogyi Angéla Beszélgessünk, Anya! című írását Richter-különdíjjal jutalmazta.

És mi az, amit szeretnél neki is átadni abból, amit te otthonról hozol?

A családi hagyományok fontosságát, a közös hétvégi ebédek, a születésnapok, az ünnepek, az évfordulók jelentőségét. Ugyan még csak ez volt Szofi első karácsonya, de máris varázslatos volt. Mostanában azon gondolkodtam, mi mindent megértettem abból, amit a szüleim tettek, mondtak, és ami ellen én lázadoztam. Szofit biztosan én is félteni fogom kamaszként, de azt szeretném, ha minél tovább gyerek maradhatna, és ez nagy kihívás. Szerintem most más gyereket nevelni, mint amikor mi voltunk gyerekek. Nehezebb őket megóvni, több a veszélyforrás.

Felfedezted már magad Szofiban?

A párom szerint ugyanolyan hisztis mint én. Kikérem magamnak! De lehetséges, hogy van benne valami.

Elvégre nő.

Igen. De hogyan tudja így földhöz vágni magát, ütni-vágni, csapkodni, ha otthon nem ezt látja…? Akarata az van, hál’istennek. Alapvetően biztosan sok hasonlóság lesz köztünk: ugyanaz a horoszkópunk, a születésnapjainkat pár nap választja el. Biztosan lesznek nehézségek, ugyanakkor úgy érzem, sokkal jobban fogom érteni, mint bárki más. Biztosan nagyon érzékeny lesz. Oda kell majd figyelnem arra, hogy megértsem az érzékenységét, és ne arra kérjem, hogy erősödjön meg, hanem hogy élje meg a fájdalmait, azután lépjen túl rajta. Nem baj, ha valami nehezebben megy. A színháztól nem fogom távoltartani, az butaság lenne. Elmesélem, és látni is fogja majd a szakma buktatóit és örömeit is. Én csak az anyukája vagyok, csak terelgetni tudom. Ez az ő élete.