A bestseller előre megfontolt…

A bestseller előre megfontolt szándékkal elkövetett
vagy véletlenek összjátékán alapuló siker (részletek)

Beszélgetőtárs: Gerenday Bars Ágnes

— Szegről-végről kollégák vagyunk, ezért, ha nem bánják, tegeződni fogunk. Két könyved jelent meg mostanáig, mégis inkább az Állítsátok meg Terézanyut! kapcsán ismerik a nevedet. Kevesebben tudják, hogy van egy másik könyved is, a Kábítószeretet.

— Hogyan született ez az első kötet?

— A Kábítószeretet négy évvel korábban íródott, mint a Terézanyu. Műfaját tekintve az első könyvem interjúkötet, egy szociográfia, tehát nem sorolható egy kategóriába a későbbivel, a Terézanyuval. Az attitűd kétségtelenül nagyon hasonló, hiszen azért írtam a Kábítószeretetet, hogy segítsek. 1998 körül vált nyilvánvalóvá, hogy más országokhoz hasonlóan Magyarországon is nagy probléma a drogfogyasztás, ám erről akkor még nem nagyon beszéltünk.
Nagyon sok emberrel készítettem interjút, és nagyon megérintettek a történeteik, megteltem ezekkel a sorsokkal. Nagy beszélgetéseink voltak, nyakig belemerültem a drogos szubkultúra életébe, és egy idő után, nyilván azért, hogy én magam egészséges tudjak maradni — az egészségeset mentálisan értem, mert ezek súlyos történetek voltak — elkezdtem leírni, hogy ki tudjam adni magamból..

— Milyen volt a fogadtatása ennek a könyvnek? Megismerték a nevedet a Kábítószeretet kapcsán?

— Nem, ez nem az a téma, ami miatt az ember nevét megismerik. Titkos célom volt, hogy tükröt tartsak azok elé, akik szerepelnek a könyvben. Lássák, mennyire értékes, jófej emberek ők, akik belekerültek ebbe a nagyon durva, pusztító örvénybe. Azt akartam, hogy szembesüljenek vele, hogy fontosak, hogy a történetük másokat megindít, elgondolkodtat.
Másrészt — a könyv fogadtatásánál maradva — a visszajelzések alapján kiderült, hogy a kötet szakmai szempontból is fontos dokumentum. Szociálismunkás-képzésben vagy a tanítóképzőkben például kötelező olvasmánnyá vált. Nem nagyon létezik ilyen típusú tényirodalom a hazai, ’90-es évek végének kábítószer-fogyasztási szokásairól.

— A Kábítószeretet riportkötet, amihez képest a Terézanyu nagyon-nagyon más, még akkor is, ha a hangjukban van némi hasonlóság. Mi volt az oka annak, hogy az elsőtől ennyire különböző könyvet kezdtél el írni? Mi történt a kettő között?

— Gyerekkoromban szerettem volna író lenni — meg persze űrhajós, balett-táncos, tornászbajnok (is —, és mindig úgy képzeltem, hogy olyan könyveket írnék, amelyeken lehet sírni és nevetni is, de alapvetően úgy fejezi be az ember az olvasást, hogy az élet szép. A Kábítószeretet nem igazán tartozik ebbe a kategóriába: befejezed a könyvet, és azt gondolod, lehet, hogy jobb lenne, ha kiugranál az ablakon.
Aztán a Kábítószeretet után eltelt egy két év, és én váratlanul elvesztettem a munkámat. Akkor kezdtem írni újból. Akkor születetett a Terézanyu.
Nehéz helyzetben voltam írásakor — éppen abba kellett hagynom a rádiózást, ahol tíz évet töltöttem egy nagyon-nagyon jó csapatban —, és gyakorlatilag lógtam a levegőben. Elkezdtem írni, hogy el ne veszítsem a humorérzékemet, vagy a rálátásomat a helyzetre, folyamatosan jártam állásinterjúkra. Az írás egyfajta kapaszkodó lett számomra ebben az átmeneti időszakban.

— Volt valamiféle inspiráció? Gondolok itt például a Bridget Jones naplójára.

— Mindenképpen inspiráló volt a Bridget Jones. Mikor elolvastam, akkor azt gondoltam, hogy milyen érdekes, én nem tudtam, hogy ilyenekről lehet írni. Magyarországon abban az időben, amikor a Terézanyu íródott — öt éve, illetve írni még régebben írtam —, akkor az úgynevezett szórakoztató női irodalom gyakorlatilag nem létezett, pedig az angolszász országokban ez egy teljesen bevált, népszerű műfaj volt, komoly olvasói létszámmal.

— Mekkora a mostani példányszám, most hány eladott könyv van a Terézanyuból?

— Az utolsó regisztrált példányszám százharmincezer.

— Magyarországon nagyon nagynak számít ez a példányszám, hiszen már a tizenöt-húszezer példányban eladott könyv is bestsellernek számít. Mi volt szerinted a siker titka?
Erika Jong a hetvenes években, Amerikában írt egy hasonló könyvet  [Rettegés a repüléstől (eredeti cím: Fear of Flying), Tericum kiadó, 2002. – szerk.], ami gyakorlatilag az amerikai Bridget Jonesnak felelt meg, egyszerre volt nagy botrány és nagy siker. Mikor elolvastam, rájöttem, hogy ebben a műfajban — hogyan írnak a nők magukról, hogyan mutatják meg magukat — több mint harminc éves lemaradásban vagyunk. Ez lehet az egyik magyarázat a sikerre. A másik oka talán az én szókimondó, (ön)ironikus és viszonylag egyszerű stílusom. Újságíróként számomra ez a kihívás, a legegyszerűbben fogalmazni.
Erika Jongra visszatérve, az a közös az ő könyvében és a Terézanyuban, hogy mindkettő mögött olyan társadalom áll(t), ahol bizonyos dolgok tabunak számítottak; a könyvek ezekkel próbálnak meg kezdeni valamit, adott esetben szembemenni velük. A téma, a hozzáállás újszerűsége szintén befolyásolhatta a sikert. Részemről ez nem volt tudatos cselekedet, nem gondoltam azt, hogy most akkor beszéljünk nyíltan a házasságról, a szerelemről, a szexről, az egyéjszakás kalandokról. Nem akartam tabukat döntögetni, egyszerűen csak azt írtam, ami jól esett. Valamilyen módon megjelenik a könyvemben a kor, amiben élünk, van olyan gimnázium, ahol – valószínűleg emiatt is – a Terézanyu érettségi tétel, ez pedig nekem komoly visszajelzés arról, amit ez a könyv tud.

— Mennyi idő telt el az ötlettől a kézirat első verziójának megszületéséig, voltak-e nehéz pillanatok, amikor megakadt az írás, és mi volt az, ami átsegített ezeken?

— Másfél év telt el az első betűtől az utolsóig és igazi megtorpanás talán csak akkor volt, amikor körülbelül a 150. oldalnál rájöttem, hogy ebből akár könyv is lehet. Mikor már ki mertem adni a kezemből, elolvasták a barátaim, és azt mondták, hogy tessék befejezni, akkor az egy kicsit félelmetes volt.

— A könyv olvashatóságát növeli, hogy rövidebb fejezetekre van osztva, viszonylag könnyen kezelhető. Mennyire volt tudatos ez a technika?

— Hosszú időn keresztül írtam publicisztikákat a rádióban, ahol egy jegyzet három-öt perc lehet, mert addig bírja az ember figyelemmel hallgatni. Meg kellett tanulnom így írni, és már teljesen megszoktam. Ilyen értelemben nem volt tudatos, egyszerűen így tudok írni. Most hosszabb lélegzetűt akarok írni, és sokat kínlódom vele, mert ösztönösen lekerekítem és lezárom három vagy öt perc után a szöveget.

— Mennyire tudatosan építetted föl a könyvet? A szereplők esetében például lehet-e tudni, hogy ki valós figura és ki nem? A barátaidat mennyire adod ki, hogyan gyúrod össze őket?

— Az valós, hogy három barátnőm van a mai napig, és a Terézanyuban is három jó barát jelenik meg, így nyilván az alapkaraktereket belőlük merítettem, ők adtak nekem ehhez alapanyagot. De a barátnőim sem ismernének magukra, ha nem tudnák, hogy ezt a könyvet én írtam. Nagyon ritkán találni olyan figurát az életben, aki a papíron is hasonlóan színes tud lenni, és erőteljes, intenzív, érdeklődésre méltó. Az írás mindig túlzás, játék- így lesz belőle, szerintem, fikció.

— Mennyire volt tudatos választás a cím? Az a címe, hogy Állítsátok meg Terézanyut!, de mindenki mindig csak Terézanyut mond.

— A kiadó ebbe sem szólt bele, ugyan többnyire azt mondták, hogy ez nagyon hosszú cím, senki nem jegyzi meg, nincs ilyen szó, hogy Terézanyu, tehát a lehető legrosszabb választás. Valahol van egy fejezet, aminek ez a végszava, hogy állítsátok meg Terézanyut!, és azt gondoltam, hogy ez nagyon erőteljes mondat, ezért legyen ez a cím.

— Ma másképp írnád meg a Terézanyut?

— Nem. Nemrég beleolvastam, és elég sok stilisztikai, dramaturgiai hibát találtam benne, de megbékéltem velük, mert akkor én így tudtam írni. Biztos, hogy egy csomó mindent ma már másképp írnék meg, mint ahogy a Kábítószeretetben is sok ilyen hiba van, de azt gondolom, hogy ennyit tudtam akkor, és felesleges ezen most már túl sokat töprengeni.

— Meg lehet élni abból, hogy az ember író, te még mindig ebből élsz? Ha számok nélkül válaszolsz is, kíváncsi lennék, mennyit keres az író egy könyvvel?

— Nem. Akkor lehetett volna megélni belőle, ha nem száll ennyire inamba a bátorságom, és a Terézanyu megjelenése után két évvel ki merek jönni egy új könyvvel. De ehhez azt gondolom, hogy támogatás kell. Mindenképpen kell, hogy legyen egy olyan kiadó az ember háta mögött, aki támogatja azt, hogy ezzel az egésszel megbirkózzon.

— Milyen szerepe volt szerinted a sikerben a marketinges eszközöknek, amiket használtál, és melyek voltak ezek?

— Ez a másik legenda, ami tartja magát. Volt olyan újságcikk, ami leírta, hogy titkos marketingfegyver áll a háttérben. Ezen nagyon röhögtünk, mert 2002-ben az, hogy egy könyvet reklámozzanak sokkal kevésbé volt elfogadott gyakorlat, mint ma. Ma egy bevezetendő könyvnek, vagy írónak marketingje van. Akkora kiadóknál, mint az Alexandra vagy az Ulpius-ház tényleg magától értetődő, de 2002-ben nem volt az. Én akkoriban már dolgoztam reklámszövegíróként egy nagy cégnél, tehát tudtam, hogy a marketing micsoda, miért jó egy könyvet reklámozni. A barátnőm is reklámszakember, összeültünk ketten, és végiggondoltuk, hogy hogyan és mit lehetne megvalósítani, és hál’ istennek a kiadó ebben partner volt. Limitált költségvetéssel számolhattunk, ami nem lépte túl a két- vagy háromszázezer forintos marketingbüdzsét, viszont abban a közegben ennek volt értéke.

— Nem tartottál attól, hogy mi lesz, ha nagyon kiadod magad, hogy ebből esetleg később kellemetlenséged adódhat?

— Ez nagyon érdekes kérdés. Továbbra is úgy látom, hogy makacsul tartja magát az a legenda, hogy ez egy teljes egészében önéletrajzi ihletésű könyv. Pont a napokban jelent meg egy újságcikk, aminek a felvezető szövegében is ugyanaz volt, hogy „Rácz Zsuzsa gátlások nélkül osztotta meg velünk magán- és szakmai életét”, én ezen csak nevettem. Ha csak azt írom le, ami történik, akkor az nem érdekel senkit.

— Öt éve már, hogy megjelent a Terézanyu, miben változott meg az életed azóta?

— Gyakorlatilag teljesen, nehéz is lebontani, hogy mi az, amiben. Ekkora sikerre, ami ennyire hirtelen jön, nem lehet felkészülni. Kicsit olyan érzés ez, mintha katapultálnának az életedből. Arra nincs nagyon példa Magyarországon, hogy egy no name szerző, ilyen névvel, hogy Rácz — a huszonharmadik leggyakoribb név Magyarországon —, ekkora sikert érjen el. Engem ez sokkolt, és nagyon sokáig meghatározta az íráshoz és a külvilághoz való viszonyomat. Nagyon megijedtem. Pénteken volt a könyvbemutató, én csütörtökön még ugyanaz az ember voltam, aztán szombatra minden megváltozott: iszonyú sokan kíváncsiak lettek rám, mindenki velem akart beszélni, velem akarta megosztani az életét. Sok levelet és emailt kaptam, legalább ezret, amiben mindenki kötelességének érezte, hogy megossza velem azt, hogy neki épp milyen az élete. Sokkszerű érzés volt, mert én addig is írtam, addig is újságíró voltam, de a kutya nem volt rám kíváncsi.

— Ha már az utóéletnél tartunk, az is hozzátartozik ehhez, hogy film is készült a könyvedből. Hogyan kerestek meg, mennyire volt beleszólásod a folyamatokba? Én megnéztem a filmet, és szerintem más, rendesen összekavarták a történetet. A fő kérdés pedig az, hogy miért szálltál ki belőle?

— Nagyon sokan megkerestek. Én nagyon jó érzékkel kiválasztottam egy producert, született egy szerződés, és aztán egy bizonyos ponton azt vettem észre, hogy ennek a szerződésnek semmilyen foganatja nincsen, nem tudom betartatni semmilyen szempontból, a jogaimat sértik. Én egy ponton teljesen kiszálltam a filmkészítésből. Azért, mert teljesen ellehetetlenült az együttműködés. Nagyon rosszul éreztem magam benne.

— Számodra mi jelenti a különbséget a szépirodalom és a bestseller között?

— Szerintem Magyarországon ez egy nagyon-nagyon messzire vivő kérdés. El kell dönteni, hogy az ember föl meri-e vállalni, hogy olyan könyvet akar írni, amit sokan elolvasnak, vagy írogat, alkotgat, és nagyon szeretné, ha Esterházy Péter megveregetné a vállát.
Én évekig mentegetőztem, amikor azt kérdezték újságírók, hogyan képzelem, hogy ennyi példányt eladok? Máskor meg azzal szembesítenek, hogy ez egy lektűr. És akkor mi van? Kell egy kor hozzá, hogy az ember ezzel megbirkózzon, és egy nagyon egészséges védőpajzs önmaga körül, hogy azt tudja mondani, hogy nem érdekel, mit gondolnak ezek az emberek. Én nem tudtam ezt mondani. Nagyon megijesztett, hogy vegzálnak és zrikálnak. Miért nem hagynak békén engem ezzel? Tudom, hogy nem én vagyok Esterházy Péter, ő tök másképp néz ki. Belenézek a tükörbe és látom, hogy se Nádas, se Esterházy nem vagyok. Tudom, hogy nem ugyanazon a pályán focizunk.
Pont az jó az irodalomban, hogy bárki dönthet úgy, hogy a kezébe vesz egy tollat, és leírja a gondolatait a világról. Ez a legnagyobb szabadság. Kár, hogy ebben az országban ez a fajta nagylelkűség és szabadság nem jellemez minket.

— Nagyon érdekelne, hogy mi lesz a következő könyved témája.

— Ez nem titok, de még nem biztos, hogy lesz belőle könyv, bár már nagyon előrehaladott állapotban van. Felmértem, hogy jelenleg a női lét különböző szakaszairól tudok leginkább írni, a Terézanyu is a párkeresés nehézségeiről szólt. A következő könyvben azt szeretném körüljárni, hogy miért nehéz elköteleződni olyan megszokott, bevált formák mellett, mint a házasság vagy a családalapítás. Úgy tűnik, az én generációmnak nehezebben megy az elköteleződés. Kalandregényt szeretnék írni arról, hogy mivel birkózik meg egy harminc körüli nő, mire eljut odáig, hogy ki meri mondani: ásó, kapa, nagyharang, legyen gyerek, meg házasság.

— A témát az alapján választod, hogy téged mi foglalkoztat, vagy arra is gondolsz közben, hogy mi adható el, mi érdekelheti az embereket? Ez utóbbi kettő mennyire szempont számodra?
Abszolút, miért ne lenne? Van egy olvasótáborom, akik velem együtt léptek bizonyos életszakaszokba. Számomra komoly küzdelem volt például egy időben, hogy el tudok-e, el merek-e köteleződni valaki mellett. Szakmám révén nagyon sok nővel, női csoporttal kerülök kapcsolatba és látom, hogy nem vagyok egyedül a félelmeimmel, a vívódásaimmal, csak az erről való beszéd még mindig tabunak számít. Azt szeretném körüljárni, hogy mi a női szerep, hogyan tudunk vele megbirkózni. Ebben áll a tudatosság, hogy érdekel, meg tudom-e fogalmazni a rengeteg elvárást, amit egy nővel szemben támasztanak. Nem akarom elvitatni a férfiaktól, hogy velük szemben is van egy csomó nyomasztó elvárás, de egy nővel szemben rengeteg van, amiről nem beszélünk. Azt szeretném megírni, hogy mit érzek, mit éltem meg ezzel kapcsolatban.

— Milyen elvárásokra gondolsz?

— Például arra, hogy ki a rendes nő? Én harmincöt évesen az utolsó pillanatban vagyok, hogy rendes asszony legyek, feleségként, gyerekkel. Megtapasztaltam, hogy az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal a nővel, aki kiáll a nyilvánosság elé — jelentsen ez bármit is —, és azt mondja: ő nem a hagyományos utat akarja választani, nem biztos, hogy családanya szeretne lenni. Most már könnyen beszélek, kilenc hónapos állapotosan ennek már nincs tétje. ( Az írónő a lányával volt mindenórás az interjú idején. ) Szerintem az a kérdés, hogy van-e valódi választási lehetősége egy nőnek a saját életét illetően, vagy nincsen, mert túl erős a társadalmi nyomás. Én semmilyen értékrendbeli különbséget nem állítok fel. Nagyszerű dolog a család, gyereket várni és nevelni, de lehet más választásunk is. Sok időt töltöttem Amerikában éppen amiatt, hogy megnézzem, ott hogyan működnek a dogok, és azt láttam, hogy sokkal szabadabb a közfelfogás. Nem ítélik el azt a nőt, akinek fontosabb az írás, a cége vezetése, a tudományos munka, és nem a hagyományos modellt követi. Kevésbé bélyegzik meg, mint nálunk, ahol ezt nem lehet megúszni.

 

Elhangzott a Magyar Író Akadémia bestselleríró mesterkurzusán, 2007. október 6-án.