Vígh Gabriella: Karácsony a legszebb karácsonyfa nélkül

A karácsonyfa mindig az ablak előtt állt. Nem bíztuk a véletlenre, kikötöztük damillal a karnishoz, nehogy leboruljon. Megoszlottak a vélemények, szükség van-e erre az óvintézkedésre, a bátrabb családtagok csendben somolyogtak, ahogy székre sámlit téve lezajlott az akrobatamutatvány. Egyszer aztán megvettük a világ legszebb fáját. Annyira tökéletes, annyira szabályos volt, úgy illeszkedett a talpba, mintha soha nem is állt volna soha földbe gyökerezve.  Egyszerre kiáltott fel a csapat apraja-nagyja: ennek ugyan nem kell kikötözés. A szívem hevesebben vert, micsoda harmónia, micsoda egyetértés, a csodafa máris elvarázsolt mindenkit. Egy óra múlva díszben pompázott, csillogott-villogott, mi pedig nekiálltunk készülődni az ünnepi estére. Egyszer csak egy rossz mozdulat, miközben egy széket tettem odébb, és a fa nagy robajjal földre zuhant, darabokra törve körülötte minden dísz. Esküszöm, még kimerevített kép, lassított lejátszás, eltorzított felüvöltés is volt, ahogy a filmekben. A díszekkel együtt darabokra hullottam én is. Megállíthatatlanul zokogtam. Az egész család tanácstalan csendben toporgott, ilyen helyzetre még nem volt rutinunk. A férjem összeseperte a milliónyi apró szilánkot, közben legalább a földet nézhette, és a seprűre koncentrálhatott. A nagyobbik fiam elkezdte menteni a menthetőt, leszedte az üvegcsonkokat a fáról és a romok felett bámultuk a csodafát. Egyszer csak rám tört a nevetés. Mit nevetés, végeláthatatlan visítva röhögés, ami ragadósnak bizonyult. Megöleltük egymást a férjemmel, a gyerekek persze gyorsan csatlakoztak a karácsonyi nagy öleléshez. A fát valahogy már egyikünknek sem volt kedve feldíszíteni, úgyhogy az az emlékezetes karácsony úgy íródott be családunk történetébe, hogy miénk volt a világ legszebb fája, csak rajtunk kívül senki se látta, és hát mi sem sokáig…