Vészity Kata: Beigli expedíció
Jó barátok vagyunk a GPS-el. De tényleg. Vagyis inkább barátnők, mert mindig női hangot hívok útitársamul. Nincs szükségem arra, hogy vezetés közben egy férfi frusztráljon. Így is minden malőrnél a kisördög a fejemben felváltva apám, vagy a férjem hangján kéri számon figyelmetlenségem. Szóval jóban vagyunk ama navigátorral, aki a technika jóvoltából megkímél a térképhajtogatástól. Az eltévedéstől már kevésbé, hiszen időről időre önállósítja magát. Lábujjhegyen lebotorkál a tudatalattimba, leemeli a féltéglát a vékáról és a gondosan alárejtett kalandvágyat csipegeti. Mint a vajat! És nincs, aki utánamenne, hogy hangos krákogás után hátbaveregesse. Mire felocsúdok, addigra rónát-boronát is bejárom oda és olykor vissza is.
Nem történt ez másként az elmúlt napokban sem, pedig egy friss verziójú angol program kipróbálására volt lehetőségem. Egy minden bizonnyal elegáns angol hölgy ismételgette több száz kilométeren keresztül a jobbra, balra- egyenesen parancsokat, az eleganciájához passzoló monotonitással. A több száz kilométert pedig az ország keleti régiójában tettük meg együtt, amikor egy multicég fáradt marketingesének a KARÁCSONY szóra adott reflektív asszociációját terítettük. Aki egész évben ötletel, projekteket vezet, kampányt álmodik meg, az az utolsó nagy kérdésre, mely a legkedvencebb ügyfelek karácsonyi meglepijének meghatározásáról szól, már nem kell csillogtassa kreativitását, na. Így hát a kombi (ami kategóriájában a legnagyobb) színültig volt bejglivel. Mert a karácsony az bejgli és a bejgli az karácsony, ugyebár.
A sokadik hálás mosoly után, melyek mindegyikét a „nem rendeltem semmit” és az „ugye nem kell fizetni” mondatok előztek meg, úgy döntöttünk, hogy aznapra befejezzük. Ránk sötétedett, a szállingózó hóesésben elindultunk betervezett szállásunk felé. Betápláltam barátnőm memóriájába az ulticélt, mire ő teljes érdektelenséggel a hangjában, adta tudtomra hogy haladjak egyenesen az úton úgy longtájmnyit. Nekiveselkedtem hát az előttem álló 270 kilométernek. Egyszer csak felsejlett előttem egy bódékból és azokat alagútszerűen összekötő féltetőkből álló jellegzetes épületegyüttes. Az út sávjai feltagolódtak, majd az előttem haladó járművek kategóriánként sorakoztak fel a megfelelőbe, az aszfalton lévő piktogramok alapján. Lassítottam és araszolva közelítettem a fényárban úszó létesítmény felé. Na ez most vagy egy szigorúan őrzött logisztikai központ, vagy megint mélyen elnyomott Világjáró vágyaimat piszkálgatta meg a navinéni és lazán kitessékel az országból. Az egyenruhások arra engedtek következtetni, hogy ez utóbbi fedi a valóságot és itt állok a határon.
Lássuk csak, a Nyírségben voltam még pár perce, akkor az ott a fémszerkezet mögött már biztosan Ukrajna. Eszembe jutottak Petkupás élményeim, amikor a Tiszán lefelé csordogálva szemetet halásztunk a folyóból. Bal part még szerény hazánk, jobbunkon pedig Ukrán terület. Az eligazításnál a legfőbb intelem az volt, hogy véletlenül se menjünk közel a jobb parthoz, kikötni meg se próbáljunk, mert könnyel eldördülhet egy fegyver. Feszült politikai helyzet a jeges, sötét éjszakában ami rám várhat a másik oldalon puccsokkal fűszerezve. Fáradt vagyok már ehhez gondoltam és egy íven megfordítottam a gépet. A személyautót formázó piktogram, ami a sávomban volt, most szembekerült velem, felette hatalmas tábla jelezte, hogy behajtani tilos. Kész! Nincs visszaút, csapdába estem. Vagy a fagyos Dnyeszter partjai felé kényszerülök, vagy itt élem le az életem a senki földjén. Rövid hezitálás után újra leírtam egy kőrt az autóval és megint szembetaláltam magam az átkelővel. Ekkor megérkezett megmentőm, egy tündér, határőr egyenruhában. Kedves mosollyal kérdezte segíthet e. Biztos megvitatták társaikkal, hogy az ide-oda forgó személyautó vezetője egészen biztosan nem tudja eldönteni, hogy most akkor disszidál vagy sem. Ha felsorakoztatnak érveket pro és kontra Magyarország mellett/ellen, talán sikerül döntésre bírni és vége a cirkusznak. Határozottan közöltem vele, hogy NEM AKAROK UKRAJNÁBA MENNI!
Megnyugtatott, hogy ez a veszély itt és most nem áll fenn, mivel az ott előttem a Román határ. Arcul csapott egy földrajz egyes, de egy másodperc tört részére megnyugodtam. Aztán újabb pánik. Románia!? De hiszen ott nem szeretik a Magyarokat és ami még durvább medvék vannak! Ha a hadifogsághoz fáradt vagyok, akkor egy medvetámadást már igazán nem tudnék kivédeni, és az autó sem az enyém. Éles karmokat láttam lelki szemeimmel, ahogy csikorogva belekarmolnak a fényezésbe. Az egyenruhás tündér látta arcomon a rettegést és olyan mélyen együtt érző pillantást vetett rám, amitől majdnem elbőgtem magam. ROMÁNIÁBA SEM AKAROK MENNI! Rebegtem kétségbeesve.
Röviden ecseteltem, hogy ki a felelős ezért a közjátékért, de a bűnös nem vállalva felelősségét, továbbra is kimértem hajtogatta, hogy gósztréjtfordölongtájm. Odasietett egy kolléga is, és együtt mutatták meg a „titkos átjárót”, ahol vissza lehet fordulni. Tündérem végig a kocsi mellett jött, láttam rajta, ha tehetné, akkor fogná a kezem a letekert ablakon keresztül, hogy úgy vezessen a menekülés irányába. Jól sejtette, hogy ekkorra már kiestem a rutinból a vezetést tekintve is, így még utánam kiabált, hogy azért figyeljem jön e valaki a túloldalról. A nagy izgalmak után, megkönnyebbülve léptem a gázra. Pár perc leforgása alatt úsztam meg a hadifogságot és egy medvetámadást. GPS-em is jobb belátásra tért, hiszen kalandvágyamból jókora darabot sikerült kicsippentenie. Újratervezte az utat önállóan és immár az ország belseje felé haladhattam, amit nagy örömmel konstatáltam. Hiába, én itthon vagyok otthon.
