Várfalvy Emőke: A világ legmelegebb napja

Az ágyam szélén ültem még álmosan törölgettem gyűrött héjú szemem, lábammal meg a papucsom után matattam. Nem volt sehol.  A gaz máskor békésen szundít az ágy lábánál, most meg felváltva ugrált a padlón. Jobb, bal, jobb bal. Épp mintha futóedzésre melegítene be. Gyanús volt.

Ahogy az is hogy az arcmosáshoz, amihez mindig hideg vizet használok, mert az ugye garantáltan felébreszti arcunkban a mosolyt, szóval az arcmosáshoz sem akart hideg víz jönni a csapból. Helyette fütyülő hang, meg némi gőz. Ekkor még simán megnyugtattam magam. Bizonyára álmodom.

A konyhába mentem. A hűtőbe nyúlva furcsa tumultusba keveredtem Szőrrel a macskánkkal és Ordassal a kutyánkkal, akik sosem bírnak ki két percet együtt anélkül, hogy egymás bundájába ne akasszák szépen ápolt fogaikat. Most bezzeg türelmesen ültek. Egyik a mélyhűtő alatti üres polcon, vigyázva, hogy a farka ne lógjon bele a maradék borsófőzelékbe. A másik meg a zöldségtároló rekeszben.

– Különös! – gondoltam, de az állatok, akár a gyerekek, gyakran okoznak meglepetést. Főleg korán reggel, kávé előtt.

– Kávé – kiáltottam fel boldogan, bár nem emlékeztem rá, hogy feltettem volna főni kedvenc reggeli löttyöm. De az illat meg ott volt a levegőben. Nem máshonnan jött, mint a bádog kávésdobozból, ami gejzírhez méltó lendülettel dobta le magáról a forró kupakot és pöfögött tüzes, kávéillatú hamut a levegőbe. Mindezt az ébresztőóra idegesítő dallamának ritmusára.

Ekkor úgy döntöttem, megkeresem a család többi tagját és megmondom nekik, hogy ez mégsem szép, felrobbantani a mami kávéját kora reggel, de a konyhából kifele jövet megtorpantam.

Az előszobában fura szagú patak csörgedezett át, amin kisvártatva megjelent gyermekeim apja pizsamában, feszes kartempókkal csapkodva.

– Te most komolyan az izzadságodban úszol drágám – csóváltam a fejem rosszallóan, mire a ház ura tőle megszokott laza nemtörődömséggel megrántotta a vállát. Közben kicsit belehúzott a lábtempóba, nehogy elsüllyedjen.

Épp nyitottam a szám, hogy utána szóljak valami kijózanítót, mikor meghallottam a gyerekek hangját az emeletről. Nagyon röhögtek valamin:

– Tök jó ez a legó gyurma, vihetek az oviba? – kérdezte nagyobbik fiam, mikor meglátott.

– Talán… – suttogtam kissé bizonytalanul, ahogy néztem, hogyan gyúrják gyerekeim egyetlen nagy, színes masszává a legós dobozuk teljes tartalmát.

Kezdtem érezni belül, egészen legbelül a vállam tájékán, azon a részen, ahol az idegek beindítják a kezek működését. Na, ott éreztem, hogy most akkor csinálni kell valamit.

– De mit is? – csordult le mintegy kérdőjelként két kövér izzadságcsepp a homlokomon, bele a tenyerembe.

– Hát persze, hírek!

Odaszökdécseltem a forró padlón továbbra is ugrándozó papucsomban az éjjeliszekrényhez naprakész infókra szomjasan. A telefonom sötéten és némán feküdt alvóhelyén s mikor benyomtam rajta a gombot, amitől mindig fényesre virul vágódeszka széles képernyője, most csak egy bocsánatkérő csippanást hallatott és teljesen lemerült.

Este feltöltöttem – mérgelődtem magamban és először ráztam, aztán bedugtam volna újra, de valahogy a töltőkábel nem engedelmeskedett. Inkább esetlen medvecukorként lekonyult és összefolyt a konnektor helyéről szivárgó fehér masszával.

Remek! – sóhajtottam kissé feszülten aztán összehalásztam a családot. Mindenkire találomra rákönyörögtem egy garnitúra ruhát. Valamit, ami augusztusban elvileg jó és kinyitottam a bejárati ajtót.

Szerencsére egy széllökésre megszólalásig hasonló, csak éppen ötven fokos hőhullám hanyatt vágott, s  így nem léptem bele a járda helyén hömpölygő aszfaltfolyóba, amin vidáman fütyörészve úszott el épp a kocsink, a kukásautó és a sarki boltos ócska furgonja.

A gyerekek kitörő örömmel fogadták a megvalósult armageddont. Persze, nekik csak az jött le hogy ma nincs ovi.

A ház ura, miután az evezőket lent hagytuk a balatoni nyaralóban, megállapította, hogy jobb híján ő is itthon marad és, ha már a sörök egytől egyig rakétaként füstöltek el a hűtőben, iszik egy idegnyugtató forralt bort.

Én meg leültem, hogy mindezt leírjam az utókornak. Már ha ezek után még lesz utókor. S mivel a házban egyetlen fellelhető íróeszköz egy grafitceruza volt, csak reménykedem benne, hogy a súrlódás hatására nem….