Várfalvy Emőke: (V)állomás

Tartozom neked egy vallomással. Más elhallgatná, betenné egy sötét dobozba, lehúzná a wc-n, esetleg sok szódával felrázva, nem keverve meginná. Én viszont elmondom. Elmondom, mert lehet, nem csak én érzek így. Lehet, te is ugyanúgy téped magad. Hogy csinálhattad volna máshogy. Hogy csinálhattál volna valamit. Bármit. De nem tetted és most ez lett a vége.

Neked megvan az a pont, amikor az esküvőkön az anyakönyvezetők és a lelkipásztorok mindig odafordulnak a kedves egybegyűltekhez? A násznép megilletődve hallgat. A szemek csillognak, a helyzet ünnepélyes, de mi tagadás, néhányan titkon már a mosdó felé tekintgetnek, másoknak a töltött káposzta íze jár a fejében, egyeseket meg szorít az évek óta kinőtt öltöny. Az ifjú a párt rábízzák a rokonokra és a barátokra. Ránk bízzák őket, ahogy őket egymásra. Hogy ne csak egészségben, de betegségben is, ne csak jóban, rosszban is ott álljunk mellettük.

Nem tudnék visszaemlékezni hány esküvőn voltam vendég, de egy biztos: felsültem a rám bízott feladattal.

Míg a párunkat keressük, még nem jönnek a gyerekek, szinte minden szabadidőnket együtt töltjük a barátokkal. Együtt bulizunk, nyaralunk, napi szintűek a telefonos, chates eszmecserék, mindent tudunk és rendszeresek a világmegváltó, hajnalba nyúló borozások.

Aztán jönnek a gyerekek, a munkahelyi túlórák, a plusz egy állás, az anyós betegsége, a néhány éves kényszermigráció nyugatra és a sülve-főve barátok lassan csak nyári szünetben meg karácsonykor futnak össze egy rövid, közös étkezésre. És mit lehet ilyenkor megbeszélni? Mikor a gyerekek fáradtak és unatkoznak a puccos étteremben vagy épp rommá változtatják a vendéglátó házát. A fél szem, a fél fül mindig máshol jár. Beesik egy azonnal megválaszolandó e-mail a főnöktől vagy egy ügyféltől. Holnap korán kell kelni.  És mi tagadás, nehéz ledobni azt a gondosan felépített imidzset, amiért irigyelhetnek.

– Fél éve nem láttam, most komolyan azzal kezdjem el traktálni, hogy a Feri megcsal?

– Mindig így beszélt a Nórival, miért lenne vele ennyi év után tisztelettudóbb?

– Ki vagyok én, hogy rászóljak, hogy nem kéne ennyit innia és a Kiszsuzsival flörtölnie, mikor a neje köztudottan betegesen féltékeny és a hetedik hónapban van?

– Most elmondjam neki, hogy a múlt hónapban láttam a Zsókát egy másik pasival csókolózni a Tesco parkolóban?

– Most nem kezdek bele, de majd a kávé után biztos lesz még rá idő.

Neked is jártak már hasonló gondolatok a fejedben egy baráti összeröffenésen? És te mit csináltál? Én megmondjam mit? Semmit.

Hallgattam. Félrenéztem. Meggyőztem magam, hogy nem az én dolgom. Ha szólnék, csak magamra haragítanám őket, hogy még nagyobb bajt csinálnék, hogy mittomén. Hogy majd legközelebb. Hogy majd felhívom és kétfülközt. Hogy majd biztos megoldódik ez magától is, hogy majd…

S mikor összeállt a kép? Hogy az egész alapja az lehet, hogy kisgyerek mellett, segítség nélkül a legjobb kapcsolat is bedöglik és saját idő és vasakarat nélkül nem fog megjavulni. Csináltam valamit? Elvállaltam a gyerekeket, hogy ők végre elmehessenek randizni? Nem! Elmondtam nekik, hogy én is hasonló cipőben járok és ez normális? Nem! Rágtam a fülüket kérlelhetetlenül, hogy menjenek párterápiára, mert nincs más hátra? Nem eleget.

Megbuktam, vállalom.

A KSH 2017-ben publikált adatai alapján évente nagyjából 50.000 házasságot kötnek, s több mint 20.000-en válnak el.

Vajon hány házasság, hány kapcsolat lenne megmenthető, ha családtagként, barátként mernénk, tudnánk vigyázni a ránk bízottakra?

Nem tudom, de bármi lesz is, ezután nem fogom be a szám és nem halasztom holnapra többet. És te?