Várfalvy Emőke: Merj CSAK írni!

Aki ismer tudja, hogy enyhén munkamániás vagyok. Szerencsére az örökölhető családi függőségeink közül az ártalmatlanabbak közé tartozik. A munka nekem nem egyszerű pénzkereseti forrás, hanem terápia és kiteljesedés is. Amióta élek dolgozom, s tulajdonképpen amikor dolgozom, akkor élek igazán.

Mikor az első gyermekemmel itthon maradtam, nem találtam a helyem, míg a munka vissza nem nyújtotta nekem a kisujját. Én megfogtam és igyekeztem a karjára nem is gondolni. Jó volt, egyensúly volt, a második fiam egy éves korára beálltunk: munka-magánélet: 1-1.

Persze a harmónia csak a reklámfilmek 30 másodpercében örök. Érkezett a dramaturgiailag előre jósolható kísértés. Munka odanyújtotta nekem izmos karját, szépen kidolgozott vállát, sőt, lett volna tovább is, de én azt mondtam: jó, megyek, de csak részmunkaidőben. Már akkor gyanítottam, hogy ez egy tisztességtelen ajánlat, de hát olyan vonzó volt.

Bár WAHM-ként is kerestem pénzt, bejárós marketing menedzserként azért jelentősen jobban gurult a szekér. Páratlan érzés volt újra azok után a cipők után nyúlni a polcon, amik nem voltak leárazva, ahogy az is, hogy a hónap végén is magabiztosan mentem bevásárolni. Nem kellett semmire pénzt kunyerálni a férjemtől.

Pörögtem, a család is túlélte, bár tény, hogy munka-magánélet libikóka gyakran kilengett egy 1,5 – 0,5-re, de ezt némi alvásmegvonással helyre lehetett pofozni. Szupernő. Ez voltam én, legalábbis, ha a tükör előtt megfelelő szögben jól behúztam a hasam és nyitva felejtettem az ablakot a reggeli szellőztetés után. Tudniillik akkor enyhén fújja a hajam a szél.

Aztán ahogy a közepesen erős forgatókönyvű hollywood-i filmekben, jött az újabb fordulat. Először csak némi mobbing, majd egy professzionálisan előkészített kivégzés. A kislányarcú, finoman sminkelt hóhér végig a szemembe nézett. S mikor az utolsó csepp vér is kifolyt a torkomon megkérdezte:

– Hogy érzed magad?

Bevallom férfiasan, sosem voltam bátor. Szabálykövetőnek és konfliktuskerülőnek neveltek, így a bátorság távolabb áll tőlem, mint a platform cipő az acélbetétes bakancstól. De most úgy döntöttem, ha már kvázi kinyírt a munkám, és Terézanyu – akinek a véleményére eléggé adok – is erre biztat, merek bátor lenni. Hogy hogyan? Elfogadtam egy másik, kevésbé izmos, de támogató kart, amit a férjem nyújtott:

– Hagyd a marketinget, neked írnod kell! – jelentette ki, tőle szokatlan határozottsággal.

Hát most itt vagyok. És életemben először nem azt fogom csinálni, amit elvárnak tőlem, s amit eddig én is elvártam magamtól. Nem keresek munkát. Elengedem az anyagomat és azt a világot, ami szerint az értékem a bankszámlámon havonta munkabér megjegyzéssel megjelenő összeggel egyenértékű.

Merek nem pénzt keresni. És írni. Aztán majd meglátjuk.