Tutorné Guba Adél: Vészhelyzet magyar módra

Én is olyan vagyok, mint az átlag magyar ember, akkor megyek orvoshoz, ha visznek. Soha nem voltam még táppénzen. Szedek vitaminokat, sportolok, betartom a glutén-, meg laktózmentes diétám, de pillanatok alatt kísértésbe tudok esni egy tálka töpörtyűtől, vagy egy szál száraz mangalica kolbásztól. Az összes ételt szeretem, amitől minden becsületes dietetikus sokkot kap, és sajnos, nem csak a dietetikus, hanem az emésztésem is. Hidegben meg amúgy sem árt egy kis zsírpárna, mert kell, ami melegítsen, úgyhogy ahogy megjön a tél mi egyre sűrűbb látogatói vagyunk a piacon a sonkás, kolbászos pultoknak. Most biztos sok vegetáriánus leöntene szenteltvízzel, de azt vallom, lehet húsevés nélkül élni, de minek.

Aztán december elejétől elkezdett szúródni a jobb oldalam. Igyekeztem nem koncentrálni rá, mert a december egy könyvelőnek csupa izgalom, ha az ember lánya meg volt annyira perverz, hogy egyszerre lett könyvelő meg cégvezető is, akkor tudja a december annyit jelent, hogy csak átöltözni mész haza, aztán rohansz vissza dolgozni. A kávé a másik szent dolog, ami segít életben maradni, egy kávé kis energia, sok kávé azt jelenti, hogy kibírod a napot éjszakáig. Így minden alkalommal egy áldást rebegek el, ahányszor csak megveszem, azért az emberért, aki kitalálta a 3-4 decis elviteles kávéspoharakat.  Szemét jobb oldalam meg egyre csak jobban szúródott, már a kávétól is, amit pláne nem akartam elfogadni.

A végső löketet egy pár napos diétához, az adta meg, hogy a férjem elkapott valami csúnya vírust, így pont a Karácsonyt ünnepeltük végig diétával. Silveszterre jobban lettünk és kell a szerencse, szerencsét meg a sertéshús hoz, meg a lencse és virsli kombó, persze az is sertésből. Vettünk mindent, egy nagy cserép lóherét is négylevelűt, hogy kellőképpen megrángathassuk Fortuna ruhájának szegélyét, ahhoz, hogy felénk forduljon idén. Szilveszter jól telt, oldalam megint jelezte, a hedonista életmódot jó lenne elfelejteni, de menni kellett dolgozni, új év, új energia, nincs idő betegnek lenni, munkára fel, kajarendelés indul, mert főzni sincs idő.

Negyedik munkanap közepe felé a szervezetem, úgy döntött itt az ideje elhalálozni, legalábbis én úgy éreztem. Szóltam a férjemnek vigyen haza, mégse itt halljak meg a dolgozók szeme láttára, nem lenne elegáns. Bár kicsit kétrét görnyedve, de lebeszéltem velük az aznapi teendőket, néha átmentem az irodámba megcsapkodni az asztalt a fájdalomtól, de tartottam magam, míg haza nem bírtunk menni ebédidő körül. A férjem be akart vinni az ügyeletre, de eszembe jutott, hogy a lábam bizony napok óta nem borotváltam le (télen kínozza magát gyantával, aki nagyon mazohista), úgyhogy kijelentettem, hogy biztos vagyok benne, meg fogok magamtól gyógyulni.

Hazavitt, otthon előadtam hajnalig a hattyú halálát többféle rendezésben is, majd hajnal három körül be kellett látnom, vagy magamtól kúszok el az ügyeletre, vagy hamarosan a mentő fog elvinni.

Valahogy kitámolyogtam az autóig a férjem karjaiban, aztán az ügyeletig az autótól. Az ügyeletes orvosnőnek elmondtam, mi fáj, hol fáj, amitől ő lett egyre sápadtabb, megállapította, hogy biztos hasnyálmirigy gyulladásom van, azonnal menjek be a sürgősségire, készüljek, mert ottalvós buli lesz.

Pár mondatban lefestette, hogy mi vár rám, ha tényleg hasnyálmirigy gyulladásom van, már láttam magam felravatalozva, kicsit meg is sirattam magam, ilyen fiatalon a fenébe is és mi lesz a bakancslistámmal, aminek még a felét se teljesítettem. Kaptam annyi injekciót mindkét hátsófelembe, hogy egy elefánt is ellazult volna tőle, mire hazaértünk már én is kezdtem rózsaszínben látni a világot, a fájdalmat felváltotta valami boldog lebegés, így úgy döntöttem, megvárom a háziorvost, hétkor kezd és meggyőzöm, addig vizsgáljon, míg nem jelenti ki, hogy semmi bajom, nem is kell kórházba mennem.

Háziorvosnőm egy rendkívül szimpatikus, nagyszájú nő, elmondtam neki mi történt, kicsit ő is eltemetett, úgyhogy be kellett látnom, jobb lesz, he szedem a motyóm és mégis bemegyek a sürgősségire.

Megtaláltuk a férjemmel az épületet, én egyre sápadtabb voltam, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a gondolattól, hogy kórházba kell menni. Bementünk, bejelentkeztem, a triage feliratú szobából kijött egy rendkívül laza pasi és behívott magával. Elmondta mindenféle vizsgálatokkal megpróbálják belőni, mi lehet a bajom, ha gond van küldenek tovább kórházba, ha nincs baj mehetek haza.

Esküdni mernék, arra a mondatra, hogy ha nincs baj mehetek haza, a szervezetem hihetetlen gyorsasággal öngyógyító üzemmódba kapcsolt, mert kezdett elmúlni a fájdalom.

Hirtelen sokan vettek körbe, a laza ápoló, a doki, még vagy két három másik ápoló, mindegyik férfi.

Elég szégyellős nőci vagyok, nőgyógyászt is addig kerestem, míg nem találtam egy nőt, úgyhogy kicsit feszélyezve vetkőztem le amennyire muszáj volt. Jött a vérvétel, amit baromi jól viselek, ha nem nekem csinálják, ha nekem, akkor elájulok. Elmormogtam a vérvételes nővérfiúnak, hogy legyen kíméletes, ha nem akarja, hogy fel kelljen mosnia a padlóról, erre megnyugtatott, hogy ő is el fog ájulni, úgyhogy tartottam magam, egyikünknek bírni kell. Bent hagytak egy kanült a kezemben, mondván, hogy ha műtét lesz akkor azon legalább már túl leszek, azt mondták, hogy nem is fogom érezni, na ezzel vitatkoznék, tényleg nem éreztem, ha nem mozogtam, ha viszont megmozdultam…Egy dologra viszont jó volt, a férjem nálam is jobban retteg az ilyesmitől, úgyhogy ahányszor ránézett a karomra annyiszor változott át az arca színe, mint egy kaméleon, egyszer zöld, egyszer sárga, egyszer sápadt lett, néha átment szürkébe is.

Majd jött az ultrahangos vizsgálat. Máig meg vagyok győződve róla, hogy itt félig meg is gyógyultam, mert a doki rajtam tanított be két fiatal medikát, és minden egyes szervemnél, a magyarázatát úgy kezdte, hogy az ilyen vékony karcsú nőknél. Maga a vizsgálat nem volt túl kellemes, de a szavai. Éreztem, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedek az ágyról, és a végén már csak annyit hallottam vékony, karcsú nő. Meg mernék esküdni hallottam a hallelujah dalt, meg néha az örömódát. Kicsit toporogva álltam a doki mellett még egy pár másodpercig amikor végzett, azon töprengtem, hogy vajon mennyire nézne bolondnak, ha megkérném adjon egy igazolást arról, hogy én egy vékony, karcsú nő vagyok, bekeretezném, és kitenném a falra a diplomám mellé.

Innen következett a nehezebb rész, mert amikor odaértünk, rajtunk kívül csak egy néni volt ott, de mire a vizsgálatokkal végeztünk, és kiültünk várni az eredményt, valóban megelevenedett a vészhelyzet sorozat minden epizódja. Rengeteg beteget hoztak, a mentők a váróba futottak be, előtte volt két kapu, ami minden mentőnél kinyílt, aminek köszönhetően, a szépen felújított váróban, körülbelül 10 fok, ha volt. Délutánra már úgy éreztem biztos annyira beteg vagyok, hogy úgy döntöttek így hibernálnak, míg valami angol tudós meg nem találja a gyógymódot. Kávé, víz vagy ételautomata nem volt. Így a férjem szolidaritásdiétát tartott velem. Szólni nem mertem, mert valahogy úgy láttam, mindig volt egy betegebb, mint én, láttuk, ahogy behoznak egy eszméletlen bácsit, majd a feleségét félrehívják pár perc múlva, hogy elmondják elment szegény örökre, láttuk, ahogy behoznak idős néniket, bácsikat, szörnyű, magatehetetlen állapotban, olyan volt az egész, mintha a sors odarakott volna, meg kell nézzük az igazi vészhelyzetet, nem kapcsolhatunk el, hogy tanuljunk belőle, addig kell vigyázni magunkra, míg lehet, hogy ne kerüljünk ilyen kiszolgáltatott állapotba.

Órák teltek el, a dokik el is felejtettek, ott ültem a kanüllel a kezemben, a férjemmel összefagyva fogtuk egymás kezét. Estefelé már szóltam a dokiknak, ha nincs komoly bajom hadd mehessek haza. Kiderült gyomorfekély gyanú. A nyugodt élet megint meghozta a gyümölcsét. Mégis hálás voltam, hogy én hazamehetek. Igyekszem mindig humorral kezelni, még ha keserűvel is, az élet próbáit, mert másképp nem lehetne semmit túlélni. De a kórházaktól, sürgősségi osztályoktól rettegek, mert valami olyan oldalát mutatják meg a világnak, amiről nem akarunk tudni, és ha mégis szembesülünk vele, rájövünk, milyen törékenyek is vagyunk és mennyire komolyan kell venni, mennyire meg kell becsülni az életünk, egészségünk, amíg tehetjük. Igazolást végül nem kértem, a férjem megígérte inkább elmondja ő minden nap, hogy milyen karcsú vagyok.