Tutorné Guba Adél: Ketten egy család

Most ismertem meg egy új fogalmat. Állítólag dinky vagyok. Férjem szerint dinkák vagyunk, de épp attól működik a házasságunk már 18 éve. Ez azt a kereső párt jelenti, akik tudatosan nem vállalnak gyereket. Furcsa, de régóta érlelődik bennem, hogy írjak erről. Valahogy mindig úgy gondoltam, lehet azért, mert mindig az a rebellis lelkű nőszemély voltam, hogy az a bizonyos öreg kaporszakállú ott fent nem minden embernek adja ugyanazt a feladatot az életben. Ha így lenne, akkor, mind egyformák lennénk, mint azokban a kicsit hátborzongató jövőképet megformáló filmekben, ahol mindenki egyenruhában jár, mindenkinek megmondják mit csináljon. Mi emberek úgy gondolom megkaptuk a szabad akaratot és ezzel úgy élhetünk, ahogy akarunk, amit döntünk a mi döntésünk, akár jó, akár rossz. A gyerekeket mindig aranyosnak tartottam és általában szeretnek is, mert nem kezdek el velük visító hangon gügyögni, hanem képes vagyok leülni és türelmesen elmagyarázni, amit kérdeznek, vagy igen, képes vagyok, ha kell átmenni gyerekbe és játszani.

De már kicsi lány koromban sem játszottam soha anyukásat. Volt rengeteg babám, de mindegyiknek megvolt a saját élete, elég emancipált volt minden barbie babám, volt saját lakásuk, állásuk, férjük, néha gyerekük is. Kimondani soha nem mondtam ki, mert mindenkinek volt gyermeke az ismeretségi körünkben, akinek nem volt, az kicsit meg is lett bélyegezve, össze sugdostak a hátuk mögött, szegények nem jött nekik össze a gyerek. Aztán érettségi előtt egyik osztályfőnöki órán megnéztünk egy filmet a szülésről. Premier plánban, takarások nélkül. Az osztálytársam vigyorogva nézett rám, majd te is így fogsz terpeszteni, nevetett, mire azt hiszem 17 év után kirobbant belőlem. Én nem fogok gyereket szülni. Rám nézett megvetően, valami olyasmit motyogott, hogy milyen ember vagyok én akkor. Közben teltek az évek, férjhez mentem és valahogy a gyermekvállalás néha felvetődött, de inkább csak akkor, amikor mások kérdezték. Egyikünk sem erőltette, valahogy olyan természetes volt, hogy ketten vagyunk egy ember. Anyagilag sem voltunk akkoriban a toppon, de valahogy egyikünk sem kezdett el áradozni soha, arról, hogy már anya vagy apa szeretne lenni.

Egyik nőgyógyászati szokásos éves rákszűrésen végül történt valami. Az orvos sokáig hümmögött, majd azt mondta lát egy kis petezsákot, lehet terhes vagyok. Nem tudom mi történt utána a rendelőben. Kimentem megfogtam a férjem kezét és a lépcsőn sírva fakadtam. De nem az öröm könnyei voltak. Úgy éreztem, hogy egy olyan helyzetbe fogok kerülni, amiből nem fogok tudni jól, helyesen dönteni. Valahogy kiböktem zokogva, hogy mi a helyzet a férjemnek, valamit ő is motyogott, hogy majd megoldjuk valahogy, de ezen az éjszakán történt meg életünk egyik legkomolyabb beszélgetése. Ha valakit nagyon szeretsz, akkor nagyon nehéz kimondani ezeket a szavakat, de muszáj őszintének lenned vele, pont azért mert szereted, még akkor is, ha tudod, hogy nagyon – nagyon sok ember elhagyna emiatt. Azon az éjszakán tudatosult bennem és el kellett mondanom, hogy én nem akarok gyermeket vállalni. Hogy szeretem őt, de annyit láttam a saját szüleim példáján, hogy mit jelent az, amikor mindent fel kell áldozz másokért, hogy én nem akarok így élni. A legtöbb férfi elhagyott volna, és el kellett volna fogadnom, de ő megértette, és kiderült a lelke egy része neki is valahogy így gondolkodik. Egyikünknek sem volt könnyű gyermekkora. Mindkettőnknél ott volt a mélyszegénység, az apám 9 éves koromban halt meg az anyám 18, mindkettő hosszú ideig volt nagyon beteg előtte, megpróbáltak megadni mindent, de gyerek voltam, nem hülye, rengeteg mindent feláldoztak miattunk, értem és a testvéremért. A férjem gyerekkora egy szívbeteg korán meghalt anyáról és egy alkoholista apáról szólt, aki azzal szórakozott, hogy hetente verte meg a családot, sokszor az ablakon menekültek ki, hányódott vetődött családtagoktól intézetig. Kemény beszélgetés egy ilyen, amikor eldöntitek, hogy ketten maradtok. Mindig ott marad az ember fejében hátul a kérdőjel vajon helyesen cselekedett-e, követett-e el bűnt ezzel. Elmentem a háziorvosomhoz, készítettem egy vértesztet, kiderült nem vagyok terhes. Azt hiszem a sors akarta így, kellett ez, ahhoz, hogy túl legyünk ezen a döntésen. Együtt vagyunk azóta is, de rengeteg megvetést kaptam, a férjemtől soha, sokmidenki mástól igen. Azt hiszem még a mi kis társadalmunk nem igazán tudja elfogadni, azokat, akik kicsit kilógnak a sorból. Ha elmondjuk az igazat, kapunk megvetést, kapunk utálkozó pillantásokat, meg nem értést. Pedig sok életet látok magunk körül, ahol sokszor érezni azt, a gyermek inkább kötelességből jött, mint szeretetből. És vannak más példák is, ahol a szülőket el sem tudnám képzelni gyermek nélkül, mert látszik rajtuk az Isten is szülőnek teremtette őket. Megszólni mi nem szólunk meg senkit. Ez mindenkinek a saját döntése kell legyen. Meg kell tanulni tiszteletben tartani. A tavasszal egy díjátadón nagyon megkönnyeztem egy írást, egy anya mondott búcsút benne soha meg nem fogant és született gyermekének. Furcsa volt hallani utána a hozzászólásokat, volt, aki azt mondta, hogy rettentően sajnálja őt, hogy neki lehet a legszörnyűbb a világon, de valahogy én az írón nem ezt éreztem, egy erős nőt láttam, aki bár elengedett valamit, amit szeretett volna, de tud teljes életet élni. Szerettem volna megölelni, de nem sajnálatból, azt hiszem én voltam az egyetlen a teremben, aki nem sajnálta, én büszke voltam rá, hogy volt olyan erős, hogy lebírta ez így írni és el tudta engedni. Ha visszagondolok a gyerekkoromra és látom azt, hogy a szüleink mennyit nélkülöztek, azért, hogy nekünk adhassanak, sok választ megkapok arra, mi miért döntöttünk így. Önzők vagyunk? Nem tudom. Sokan nekünk szögezik a kérdést mi lesz velünk öreg korunkban, nem fogja ránk nyitni az ajtót senki. Ezt sem tudom, megfogom a férjem ráncos kezét, és terveink szerint beülünk egy autóba és bejárjuk a világot, lassan, öregesen nem sietve, közben megírom életem első és egyetlen könyvét, arról, mi hogyan éltünk boldogan.